„Az egyetlen betegünk, akit látunk hazamenni!” – Történet a nővérpultból

–

Három hét. Huszonegy nap. Ötszáznégy óra.

Ennyi ideje nyílt újra az osztály.

Milyen kevésnek tűnik ez az idő, így megszámolva hetet, napot, percet! Mégis, mennyi minden történt ezalatt!

Volt például három évszak.

Forró nyári napok, amikor az emberek megállíthatatlanul özönlötték el a vízpartokat és amikor minden híradó arról szólt, hogy a kormány könyörögve kéri, ezt még ne tegyék. Az esetszám továbbra is ezer felett van naponta, és a halottak száma is alig csökken száz alá. De az embereket már nem lehetett visszatartani.

Azután hűvös napok jöttek újra, tavasz, néha ősz. Szél és vihar, sűrű esők. Majd nyár megint. Már senki nem bírta tovább elviselni a bezártságot. Könnyítéseket kellett engedélyezni, muszáj volt lazítani a szigorú szabályokon. Így hát megszűnt a szabadban végzett testgyakorlás, a séták korlátozása. A családok újra meglátogathatták egymást és időt tölthettek együtt.

Nem több mint hat ember találkozhatott, és csakis a kertben, nem zárt térben, de a nagyszülők láthatták végre az unokáikat. Később ez a látogatási lehetőség már nemcsak családtagokra korlátozódott, hanem ismerősök is összejöhettek.

Hurrá, újra zene áradt a nyitott ablakokból és barbecue-illat terítette be a hátsó kerteket!

Kinyithattak szép lassan a fogászatok, és a családok nagyobb távolságra is elindulhattak kirándulni.

Közben új szavakat és kifejezéseket tanultunk

Ilyen például a „support bubble”, amit le sem lehet fordítani igazán. A lényege az, hogy az egyedül élő és magányos emberek egy másik családdal vagy egy másik személlyel is olyan szoros kapcsolatot tarthatnak fenn ezután, amely nem korlátozódik kerti találkozókra és pár órára, kötetlen időben és térben is. A support bubble megteremtésének és engedélyezésének egyetlen kimondatlan, de a legtöbbünk által jól ismert tragikus oka volt. A szabálykövető idősebb generáció sérülékenysége. Ugyanis hiába voltak végig aktívak a karitatív szervezetek, amelyek az utcákat járták és vitték az élelmiszereket, gyógyszereket, megszámlálhatatlanul sok idős ember otthon maradt, a lábát sem tette ki az utcára, és sehol sem jelentkezett, hogy segítséget kérjen. Hiába volt éhes, beteg.

Rengeteg ember halt meg otthon, egyedül… A mentős kollégák rémtörténeteket meséltek május végén. És ha mindez még nem lett volna elég, jött a George Floyd-ügy. A társadalom a fizikai tehertétel után lelkileg is összeroppant.

Két kivétellel minden kolléganőm fekete vagy ázsiai. A legjobb barátnőm, Tsitsi is zimbabwei. Azon kaptam magam, hogy félve nézek a kollégáim szemébe. Akkor is, ha nekem személy szerint egyáltalán nincs miért szégyellnem magam. A szívem mélyén leginkább azt reméltem, hogy a téma legalább odabent a kórházban nem kerül elő. És hála istennek ez így is lett. Néhány kolléga posztját láttam a közösségi oldalakon, többnyire mindenki megtette a maga nyilatkozatát ott, de egymás között ezt az egészet nem hoztuk szóba. Talán mert nem is volt értelme. Mi, nővérek, orvosok, egészségügyi dolgozók egy család vagyunk, már nagyon régóta. Brothers and sisters. Testvérek. Sokszínűek. És fekete, sárga, fehér és mindenféle színű életet mentünk.

A faj, a rassz, az etnikai és a vallási hovatartozás soha nem határozott és nem is határozhat meg sem bennünket, sem a cselekedeteinket. Nem is jut eszébe senkinek, hogy bármikor ezen attribútumok szerint gondolkodjon. Egy pillanatra sem. Akkor sem, ha a külvilág méreggel teli füstje beszivárog a küszöbök alatt és az ablakok résein. Akkor sem, ha az megül a levegőben.

A színes bőrű kollégáim arcán nem látszik érzelem, feldúltság. Az eseményeket sehogyan sem kommentálják. Csendben nézzük a lehalkított tévén hajnali háromkor a híradót, a szobrokat döntögető és utcán tomboló tömegeket. Halljuk az atlantai kormányzó beszédét: „Emberek ne így tiltakozzatok! Ti többek vagytok ennél! Többek vagyunk ennél mindannyian! Menjetek haza!” Látom, ahogy Marc, a kenyai ápolási asszisztens, akinek egy alapítvány által vezetett árvaház irányítása is a keze alá tartozik, biccent, majd elindul a konyha felé, hogy pirítóst és teát készítsen. Mindnyájunknak.

Továbbra is a séta marad számomra az egyetlen lehetőség a fizikai aktivitásra és kikapcsolódásra. Az edzőtermek és uszodák zárva maradnak még egy jó ideig, talán csak szeptemberben nyitnak újra. De a völgy már legalább teljes pompájában virul. A mezőn térdig érnek a fűkalászok, virágzik a kamilla, a pipacs és a magas szárú vad orchidea. A virágok között kövér vadgalambok bóklásznak elrejtőzve. Jöttünkre csapatostul röppennek fel, hogy azután majd megnyugodva leszálljanak odébb, tőlünk pár méterre. A kutya sem bántja őket. Nem jelentünk veszélyt számukra. A golfklub kis mesterséges tavában halak ugrándoznak, és a szürke gém meg a tucatnyi vízi csirke mellé beköltözött a nádasba egy hófehér hattyú is.

Három hét telt el az osztály újranyitása óta, és máris minden ugyanúgy van, mint azelőtt

Telt házzal üzemelünk, aminek egyenes következménye, hogy újra vitatkozhatok az ágyat elosztó éjszakás vezetőkkel, és megint igen sokszor felmehet a vérnyomásom a sürgősségi néhány nővérének átadása hallatán.

De a járvány idején megfogadtam, hogy nem fogok panaszkodni, és nem is teszem. Sőt, őszintén szólva örömmel veszem a régi, jól ismert stresszhelyzeteket. Megnyugtató a rutin.

Jólesően hajszolt és tevékeny műszakokban van részünk újra, megint nem jut idő elmenni szinte pisilni sem. Izgalmas változatosság. És feladatok. Hiszen vannak mindenféle betegeink, nemcsak nőgyógyászatiak, hanem sebészeti esetek is, akiknek nálunk jut ágy.

Holly délután került be, autóbalesetet szenvedett, fiatal középkorú nő, hasi sérüléssel, de a CT nem igazolt súlyos traumát, így csak megfigyelésre tartjuk bent, és talán csak egyetlen éjszakára. Ez hangzik el átadáskor, így nem is aggódik senki. Sem Luchi, a hetesbe beosztott nővér, akinek Holly a betege lesz, sem a harmadik nővér, Serena, sem pedig én.

Este kilencig nincs is semmi baj, a fiatal fekete nő, aki egyébként nővér kolléga a pszichiátriáról, próbál pihenni csendesen az ágyában. Még nem ehet, csak vizet ihat, ez van az átadóban, és a beteg iszik is rendesen, kicserélem a kancsót, kétszer is, amikor arra járok.

Holly nem panaszkodik, csak éhesnek érzi magát, kevés gyomortájéki fájdalma van, mondja, és furcsán szédül. Egy órán belül azután kifordul a sarkából a világ.

Váratlan az éles fájdalom és nem csillapítja sem az intravénás fájdalomcsillapító, sem a morfium. Holly szeretne elmenni a mosdóba, de a fájdalomtól járni sem tud, és míg orvost hívunk, levetkőzik szinte meztelenre, és a földre fekszik, mert azt mondja, nagyon melege van.

A sebész nem jön, mert egyedül van a kórházban egyetlen kollégájával, aki a sürgősségin ügyel. Legalább háromszor hívjuk, a telefont felveszi, de nem ad szóban utasítást, a kérdéseinkre azt feleli, hogy látnia kell a beteget, várjuk meg. Várjuk is, de már nem vagyunk türelmesek, éjfél felé jár az idő, és Holly hangosan sír a fájdalomtól. Nem hajlandó a padlóról felkelni és visszamenni az ágyba, és azt mondogatja, hogy meg fog halni, ő tudja, hogy meg fog halni, mert ez túl erős fájdalom, ennek nem volna szabad így lennie! Nem csak azért veszem komolyan, amit mond, mert kollégáról van szó.

Minden esetben a hideg futkos a hátamon, ha egy beteg elkezdi mondogatni, hogy meg fog halni… Az emberek súlyos állapotban soha nem játszanak a szavakkal.

Hollynak most már erős hányingere is van, Amy, a nőgyógyász éppen az osztályra érkezik, így tőle kérek segítséget. Amyre mindig lehet számítani, ő az egyik legjobb orvosunk. Az ő segítségével tesszük vissza Hollyt az ágyba. Már nemcsak sír, hanem sikoltozik a fájdalomtól.

A hatágyas kórteremben mindenki ébren van, mindenki figyel és fél

A kék függöny az ágy körül nem fogja fel a hangokat. Amy vért vesz, én pedig szkennerrel nézem a beteg hólyagját, mielőtt megkatéterezném. Hatszáz milliliter folyadék van benne, így ez elkerülhetetlen. A vitális paraméterek egyébként rendben vannak, csak a pulzusszám magas, de a vérnyomás megtartott. Ez azonban nem jelent túl nagy biztonságot. Fiatalabb betegeknél egyetlen perc alatt borulhat minden.

Éjfél után végre megérkezik a sebész. Telefonálni kezd, hogy új CT-t rendeljen, mert a felvételkor készült lelet nem igazol ugyan traumát, de a beteg láthatóan egyre rosszabbul van, és a hasa is telt, feszes. Nem hiszek a fülemnek, amikor hallom, hogy a sebésznek hosszú perceken keresztül kell magyarázkodnia ahhoz, hogy megindokolja egy újabb CT jogosságát, feltétlen szükségességét. – Alig tíz órája készült az előző – mondja a szonográfus a vonal végén, mire a fiatal doktor végre dühös lesz annyira, hogy hangnemet váltson, és így elérje, hogy azonnal felküldjék a beteghordót Hollyért.

A sebész főorvos is megérkezik

Megvizsgálja a beteget, és ő gyomorszondát is rendel. A katéterrel és a gyomorszondával elérünk némi nyomáscsökkentést a hasban, így a kontroll-CT után Holly tud aludni pár órát, míg az eredmény megérkezik. A lelet nem jó sajnos, mezenteriális folyadékgyülem ábrázolódik rajta, kis mennyiségű ugyan, de jól látható. És ami a legfontosabb, az első felvételen még nem volt semmi ilyesmi. Tudom, mit jelent ez. Hollynak belső vérzése van, ha nem is túl erős, de a trauma okán szépen lassan vérzik valahol odabent, és így igaz, amit állít, amit érez: ha senki nem tesz semmit, meg fog halni.

Az orvosok kora reggeli műtétet terveznek. A beteg mellett maradok, mert nem értem a várakozást. És aggódom, nem is kicsit. Hajnali háromkor Holly láza felszökik 39 fok fölé, és már nehezen vonható kontaktusba. A vitális értékeket jelző early warning score (korai figyelmeztető jelek) a tolerálható maximális háromról hétre emelkedik, majd kilencre. Hívjuk az outreach teamet, és hipp-hopp, csodák csodája, egyszerre mindenki az osztályon terem. Alig öt perc alatt előkészítjük a beteget, és máris viszik a műtőbe.

Négy óra van, végre akad idő megírni a dokumentációt a többi betegről, akik hála istennek jól vannak.

Tudatosul bennem a tény, hogy reggel megint nem lesz sem erőm, sem időm átmenni az intenzív osztályra, hogy megnézzem, mi újság a régi betegeimmel, akiket még a vírus miatt ápoltam.

Mi lehet Savióval? Már napok óta készülök átjutni, legalább rákérdezni. Soha nem volt rá alkalom. De most eszembe jut, hogy a kártyámmal talán hozzáférek az intenzív osztály elektronikus nyilvántartásához, így megpróbálom azt. Serena, a fiatal angol nővér, aki már tanulóként is nálunk volt gyakorlaton, azután végzett nővérként egyenesen belecsöppent egy pandémia kellős közepébe, éppen mellettem ül, amikor megjelennek az adatok a képernyőn. Közelebb hajol hozzám és a monitorhoz. Ő is sokat dolgozott Savióval és másokkal is az ICU-n az elmúlt két hónapban. A naplóban azt látjuk, hogy a központi osztályon már nincs beteg, azt lezárták és fertőtlenítik. A kisebbik részlegben, a HDU-nak nevezett osztályon (High dependency unit) még öten vannak, és végre ott feltűnik Savio neve.

Savióé, aki hatvanhét napot töltött lélegeztetőgépen a koronavírus miatt és akit a többiekkel együtt szintén majdnem elveszítettünk. Egyesével nyitjuk meg a dokumentumokat, az orvosi jelentéseket, a családnak írt tájékoztató üzeneteket és a fizioterápiás asszisztensek naplóját, és visszafojtott lélegzettel olvassuk őket. Május utolsó napjaiban a gégemetszés után Saviót lassan fokozatosan felébresztették. A gyógytornászok először az ágyban tornáztatták és a légzőtorna mellett a beszédfunkciójára koncentráltak, kapott Savio szelepet a tubusra, amivel beszélni tudott, de kezdetben még pár mondat is kimerítette. Azután fokozatosan felültették, kiültették először az ágy szélére, majd a karosszékbe.

Naponta nőtt az ébren töltött órák száma, csökkent a delírium mértéke, naponta növekedett a fizikai terhelés, és Savio, az ötvennégy éves férfi először pár lépést, majd három és öt és nyolc métert tett meg járókerettel az ágy körül.

A rehabilitáció második hetében a felesége már mindennap hívta délután, és videócseten beszélhetett vele. A harmadik hét elején a tubus is kikerült a gégéjéből.

Hazabocsátását egy hét múlva tervezik!

Az egyetlen betegünk, akit látunk hazamenni!

– High five! – kiált fel mellettem Serena, akire a felkiáltás mint reakció körülbelül annyira jellemző, mint egy szelíd és önmagát teljes biztonságban érző őzikére. Döbbenten fordulok oldalra, és önkéntelenül emelem a kezem, hogy belecsapjak a tenyerébe. Közben pedig örömmel látom megdőlni azt a bugyuta sztereotípiát is, amely szerint a fiatal angol hölgyek nem fejezik ki nyíltan az érzéseiket. Serena szeme tele van könnyel. 

Social distancing rulez, így csak gondolatban, maszkban, de mosolyogva, szorosan átölelem.

Holly a nyitott hasi műtét után nem érkezik vissza az osztályra, három napot tölt majd az intenzíven, de az állapota stabil. Az autóbaleset okozta belső sérüléseit a vékonybélen tökéletesen sikerült helyrehozni. Ezt tudjuk meg telefonon a sebész főorvostól. Ekkor pedig rajtam van a sor, hogy high five-ra emeljem a tenyerem. Back on track – így mondják ezt itt.

Lassan és biztosan, de minden a helyére kerül.

Molnár Lamos Krisztina

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images