Adott néhány fiatal, a húszas–harmincas éveiben járó, jó küllemű, csinos fiatalember, és ugyanannyi, látszatra hasonló adottságokkal megáldott nő. A kiválasztottakat bezárják egy hétre nemek szerint elkülönítve, de pár méter távolságra egymástól, ahol a falak mentén, egy-egy pár négyzetméteres kapszulában el kell kezdeniük randevúzni egymással. A randevúk kedv szerint történnek, de az alapfeltétel az, hogy nem láthatják egymást, csakis a hang és a beszélgetések alapján dönthetnek randipartnerük további sorsáról.

Ha letelt az egy hét, és sikerült kiválasztanod a párodat, akkor csak úgy juthatsz tovább a következő szintre, ami ebben az esetben egy mexikói nyaralóparadicsom luxusszállója, hogy megkéred még látatlanban a kiszemelt kezét, aztán gördülhet a fal. Ha kibírod a hetes nyaralást, működik a kémia, és nem hajtod el a francba a párodat, össze kell vele bútoroznod, be kell mutatnod odahaza, majd tényleg az oltár elé kell vinned. De még ott is mondhatsz nemet. 

Ilyen kapszulákban ismerkednek vakon a fiatalok

Manapság, a külsőségek világában egészen unikális elgondolásnak számít alapvetően úgy párt keresni, hogy nem látod a másikat. 

Mert valljuk be, akár csupán csak magunknak, bármit mondjon is a bölcselem a külcsínről meg a belbecsről, előbbi igenis befolyásoló tényezővel bír. 

Viszont mi történik akkor, ha nem tudod, miként fest a másik ember? Ha nem befolyásol az, hogy milyen a szeme, a haja, mennyire csinos, van-e szépséghibája, vagy egyáltalán, bejön-e külsőleg? Lehet-e csupán a hangja, a beszéde, meg az alapján dönteni, hogy mit mond?

Képesek vagyunk-e beleszeretni egy láthatatlan valakinek a személyiségébe?

Ha végiggondolom a randevúimat, és tényleg tökéletesen őszintén válaszolok a kérdésre, akkor azt kell mondanom, hogy bár a külső jegyekben eléggé határozott elképzelésem volt mindig is a férfiakat illetően, de végül soha nem az döntötte el, hogy kivel esem szerelembe, hogy megfelel-e az előzetes elvárásaimnak.

Egész életemben a hosszú szőke hajú és kék szemű, magas, markáns arcélű férfiakhoz vonzódtam, akik nem túl vékonyak, inkább erőteljesebbek, és határozott kiállásúak. Nem volt túlságosan szempont, hogy nagyon helyes legyen, inkább a karakteresebb fazonok vettek le a lábamról, de csak és szigorúan első ránézésre. Aztán az adott küllem önmagában minden esetben édeskevés volt a folytatáshoz. Bár, gondolom, ezzel azért nagyon nem vagyok egyedül. 

A döntésemet végül az határozta meg, mármint ami a szerelmet illeti, hogy az illető mennyire volt vicces, és okos, aztán: érdeklődő, érzelmes, határozott és önálló.

Szóval, ha arra kellene válaszolnom a párkeresésben és a szerelemben eltöltött éveim alapján, hogy a szerelem vak-e, akkor határozottan azt állítanám: igen, vak. 

Természetesen képes voltam, és vagyok ma is belehabarodni egy szőke tincsbe, egy markáns arcélbe, és egy szépen kidolgozott testbe, de az igazi szerelemhez ennél azért jóval több kell. Legalábbis nekem.

Volt egy férfi az életemben, aki csodálatosan szép volt, mondhatni, tökéletes, gyakorlatilag minden általam felállított, külső kritériumnak megfelelt, amit fentebb felsoroltam. Utánozhatatlan volt vele a szex, és a külseje is utánozhatatlan volt. Egy darabig aztán tartott is a kapcsolatunk, de nem tudtam beleszeretni, mert számomra nem volt elég vicces és okos. 

Volt egy másik férfi is az életemben, aki viszont nem volt helyes, sőt kimondottan előnytelen külseje volt. Ha a köznyelvbe kellene áthelyeznem a jellemzését, akkor azt mondanám: nem volt jó pasi. De csak addig nem volt jó pasi, amíg meg nem szólalt. Mert amikor megszólalt, olyan lehengerlő, humoros és okos dolgok jöttek ki a száján, hogy szó szerint bárkit képes volt kibeszélni a bugyijából. És ő ezzel ráadásul tökéletesen tisztában is volt, ragadtak rá a nők, szó szerint fürtökben lógtak rajta. 

Valójában mindkettőn fürtökben lógtak, de én csak az egyikbe szerettem bele igazán. 

De ez csak az én élményem velük kapcsolatban, azt gondolom, mindenkit lehet szeretni azért, amilyen. A szépfiút a sármjáért, a vicceset a humoráért, az okosat az eszéért. Mindenkiben van valami vonzó, csak legfeljebb mindenkiben mást találnak annak. 

Hogy a Netflixen futó Love is blind álságos kísérlet-e annak fényében, hogy könnyű a helyes pasikat meg jó csajokat összeereszteni, mert abból az alomból azért nem olyan nagy feladat párt találni, akkor az a válaszom hogy igen, álságos. 

Akkor lenne ez a kísérlet igazán valódi, ha nagyon különböző külsejű embereket zárnának össze. Úgy „szeressenek egymásba”, hogy benne van a pakliban, nem feltétlenül előnyös külsejű embert választottak ki. 

Persze a kémiai faktor a helyes pasik és csajok között is tényező, hiszen semmi garancia nincs arra, hogy egy helyes nő és egy helyes férfi kívánni fogja egymást szexuálisan. Tehát a kísérlet így is érdekes. Szórakoztató nézni, ahogy a fal felengedése után keresik a kémiát.

Biztosan emlékeztek A szépség és a szörnyetegre, ahol Belle-nek úgy kell beleszeretnie a hercegbe, hogy az átkozottul ijesztő. De ki kell hámoznia a herceget a rémes alakból, meg kell látnia a belső értékeit, és az aztán megszépül előtte egy varázsütésre.

Vagy ott van a Shrek című rajzfilm, aminek nem véletlenül volt akkora sikere, az is erről szól. Amikor igazán a belső tulajdonságok alapján szereted a másikat. És Shrek ki is mondja azt, ami örök érvényű, hatalmas igazság. Hogy teljesen mindegy, csúnya vagy gyönyörű, ha hozzád hasonlatos, akkor nagyobb eséllyel beleszeretsz.

Mert önmagadat meglátni a másikban, az jelenti az igazi szerelmet. 

Ha érdekel benneteket a sorozat, akkor a Netflixen eléritek. Megsúgom, lesznek benne hatalmas egymásra találások, de hogy igazi szerelem bontakozik-e ki a show-ból, azt úgyis majd csak az idő dönti el!

Jó filmezést!

Szentesi Éva

A kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images