Gyárfás Dorka/WMN: Amikor először láttam a filmjét, azt hittem, arról beszél, hogy mi történik a klasszikus újságírás és klasszikus kultúra képviselőivel a XXI. században: nincs rájuk többé szükség, kiszorítják őket a felszínes fiatalok. Másodszorra azonban egy egész más mondanivaló bontakozott ki előttem: egy olyan értelmiségi képe, aki hazudik magának és a világnak, mert valójában egy felelőtlen, éretlen és önző gyermek, aki nem is érdemel jobbat a sorsánál. Mi volt az eredeti elképzelése?

Josef Hader: Egy tragikomikus történetet szerettem volna elmesélni a mai középosztályról – tehát nem egy olyan társadalmi rétegről, amit kevéssé ismerek, még ha nagyobb tragédiák közege is, hanem egy olyan miliőről, amiben otthonosan mozgok. A második szempont pedig az volt, hogy a saját közegem hazugságairól, öncsalásairól beszéljek. Ezért választottam egy kritikust a történet főhőséül, mert ismerek néhányat, hasonló életet élnek, mint én, és egy újságíró személyiségén keresztül könnyen tudok beszélni ezekről a hazugságokról. Persze elsősorban a bécsiekből tudok kiindulni, azokból, akik sosem akarnak felnőni, legalábbis abban az értelemben, amilyennek a szüleiket látták. Mindig fiatalok és lázadók akarnak maradni, elutasítják a polgári értékeket. Ám a korral ők is pont olyanokká válnak, mint a saját szüleik, csak ezt nem látják be. Azt hiszik, bohémek, miközben egyszerűen csak burzsoák.

GY. D./WMN: Az is benne volt ebben a kritikában, hogy ez az életstílus nem vezet sehová? Hiszen a főhős élete kis híján tragédiába torkollik.

J. H.: Szerettem volna nyitva hagyni a történet végét, de egy olyan pillanatban akartam elválni a főhősöktől, amikor könnyű elbúcsúzni tőlük, és sorsukra hagyni őket. Nem nevezném tragikus végnek, de a film végén azt látjuk, hogy a hazugság nem ér véget, az öncsalásokat is tovább dédelgeti az ember. Azt hiszem, ez mindenkivel így van…

GY. D./WMN: Önnek vannak ellenérzései a kritikusokkal szemben?

J. H.: Nekem filmesként – színészként és társ-forgatókönyvíróként – eddig nem voltak rossz tapasztalataim velük, nem kaptam rémes kritikákat. Kabaréfellépőként, komikusként pedig végképp nem. A komikusokkal nem nagyon foglalkoznak a kritikusok, és ha mégis, akkor sem szigorúan vagy kegyetlenül, mivel nem tekintik őket művésznek. A történethez igazából azért választottam kritikust, mert olyan foglalkozású személyt kerestem, akinek a helyzete kilátástalanná válik, ha elbocsátják. És épp azért komolyzene-kritikust, mert ez egy drámai elemet ad a történetnek, és ettől máris művészmoziba kerül az alkotás, nem a multiplexbe.

Ami klasszikus zenét tartalmaz, azt máris mindenki „valami komoly dolognak” tartja.

GY. D./WMN: Ausztriában is az a helyzet, mint nálunk, hogy ha egy kulturális újságíró elveszíti az állását, akkor gyakorlatilag lehúzhatja a rolót, senki nem keresi majd új lehetőséggel?

J. H.: Szerintem ez a probléma önöknél, Magyarországon valószínűleg súlyosabb, mert az illető egész egzisztenciáját fenyegeti. Nálunk a megélhetése nem kerül veszélybe. Csak mivel a napilapokat egyre kevesebb pénzből kell előállítani, takarékossági okokból szűkítik a keretet és az állományt, először az idősebb kollégáktól válnak meg, mert ők drágábbak, hiszen még egy korábbi érában kötötték a szerződésüket. Helyettük fiatalokat, gyakornokokat állítanak be, akik persze sokkal olcsóbbak. Ez nemcsak Ausztriában, hanem az egész német nyomtatott sajtóban elterjedt gyakorlat. A nálunk elbocsátott újságírók azonban a kapcsolatrendszerüknek köszönhetően még találhatnak munkát – például az interneten –, legfeljebb kevesebb pénzért.

GY. D./WMN: Ezzel a folyamattal azonban együtt jár az is, hogy az újságírás gyorsabbá, de felszínesebbé válik, mert a minőségi hírek előállítása több időbe és több pénzbe kerül, viszont nem hoz több olvasót. Ez a kérdés is foglalkoztatta a filmben?   

J. H.: Az egész azzal kezdődik, hogy az emberek ma nem szeretnek bonyolult információkkal bíbelődni. Húsz évvel ezelőtt az újságolvasó ember még hozzá volt szokva, hogy összetett információhalmazt kapott, amit fel kellett dolgoznia. De amióta a kereskedelmi tévék átvették a média vezető szerepét – ami Ausztriában körülbelül harminc éve történt meg –, azóta verseny alakult ki a nézők és olvasók igényeinek lejjebb szállításáért, és ez a híreket is érintette. A kereskedelmi tévék olyan módon szólítják meg az embereket, ahogyan a közszolgálati média nem tenné: náluk pergőbbnek és szenzációsabbak a hírek. Ez a folyamat mindenhol lejátszódott, de csak mostanra látszik egyértelműen, hogyan befolyásolta a demokráciánkat.

Mert ha a média csak a nézettségre és a népszerűségre hajt, az bizonyos politikustípusnak kedvez, és ő lesz a jelenség haszonélvezője: mégpedig az, aki könnyen tesz szélsőséges kijelentéseket, és mindenre elő tud rántani egy egyszerű választ.

Azok a politikusok azonban, akik a problémákat a maguk bonyolultságában szeretnék vizsgálni, és megoldásokat keresnek rájuk, kiszorulnak a médiafelületekről. Vagyis hosszú távon fel kell tennünk maguknak a kérdést, hogy a média fejlődése nem épp a rossz politikusok malmára hajtja-e a vizet. Azokban az országokban, ahol a média erőteljesen privatizált, (például az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában) jól látható, hogy a populizmus különösen virágzik. De Kelet-Európában is, ráadásul ott, ha ki is alakult valamennyire egy civil társadalom, annak nem volt elég ideje megerősödni – legalábbis amennyire én innen meg tudom ítélni egy felületes benyomás alapján. A nyugati országokban 1945 óta fejlődhetett és stabilizálódhatott a civil réteg, így még valamennyire működik az országok immunrendszere a populizmussal szemben.

GY. D./WMN: Erről is szeretett volna áttételesen beszélni a filmben, vagy ez nem tartozott szorosan a tárgyhoz?

J. H.: Ebből csak azt szerettem volna megmutatni, hogy még a középosztály tagjai is mennyire apolitikusak. Valójában éppen annyira, amennyire a szüleik voltak azok, még ha ők úgy is gondolkodnak magukról, mintha jól informált, tájékozott, politikailag érzékeny emberek lennének. Hallgatják a rádiót, olvasnak híreket, de ezek a hírek valójában nem érintik meg őket, egyik fülükön ki, a másikon be. De nem állítom, hogy hibásak ebben, mert ha ma bárkitől Európában megkérdeznék, kit támogasson Szíriában, vagy egyáltalán: kik harcolnak ott egymással, nem tudnánk válaszolni, mert a rengeteg információ ellenére sem tudunk eligazodni a kérdésben. 

Túl sok a hír, és túl sok a vélemény, ráadásul a vélemények egy része fizetett, ami arra hivatott, hogy valamilyen irányba befolyásolja a gondolkodásunkat.

Ez persze nem témája a filmnek, csak a középosztály – az én társadalmi közegem – politikai apátiája és kényelemszeretete. De a kérdés ettől még az, hogy nem esünk-e abba a csapdába, hogy mindenkinek megvan a maga valósága, és nincs egy objektív, általánosan elfogadott, kötelező érvényű igazság, amiben megegyezhetünk. A nagy francia forradalom óta létrejött sajtóban egészen mostanáig voltak olyan objektív hírek, amelyekből mindenki kiindulhatott. Ma bárkinek az utcán, egy hozzám hasonló középkorú embernek meglehet a maga valósága, és joga van közzétenni. Ezért terjedhetnek az összeesküvés-elméletek, és különféle teóriák arról, hogy ki irányítja a világot; valami sötét erő, esetleg Amerika vagy Oroszország. De ha mindenkinek megvan a saját valósága, akkor azt kell, hogy mondjam: visszaesünk a középkorba, és nehéz idők jönnek a demokráciára.

GY. D./WMN: A film megkérdőjelezi azt is, hogy mennyire bízhatunk még az értelmiségben. A történetből úgy tűnik, nem igazán, semmivel sem felelősebb állampolgárok, mint bárki más.

J. H.: Valóban, szerintem az értelmiségi semmivel nem több, mint mások. Ők is hiúk, és az intelligenciájukat gyakran nem arra használják, amire kellene, hanem önmaguk fényezésére, és a hiúságuk táplálására. Persze, ha a legnagyobb gondolkodók és filozófusok életét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy közöttük is elképesztően  sok hiú és nárcisztikus személy volt, mégis hozzá tudtak járulni az emberiség szellemi fejlődéséhez. Mert a jellemhibák nagyon is emberiek, és minden társadalmi osztályban megtalálhatók. Egy szatíra esetében pedig – mint amilyen a Mérgezett egér – mindig a gyengeség az érdekes. Nem azért választottam egy értelmiségit főhősnek, mert neki különleges a gyengesége, hanem, mert minden ember egyenlő, és én középosztálybeli nézőket képzeltem magam elé. Komikus vagyok, tehát mindig a nézőkhöz beszélek, látnom kell őket magam előtt. Ausztriában, Németországban, de bizonyára másutt is a középosztály jár moziba, ők adják a közönséget. Nem a milliomosok, és nem is a munkásemberek járnak moziba.

Komikusként pedig azt tapasztaltam, az a legjobb, ha az ember nem mások kárára – például a politikusok, a szélsőjobboldal vagy a nyárspolgárok kárára – nevet, hanem az, ha önmagán tud nevetni.

Szóval azért lett a főhősöm egy középosztálybeli értelmiségi, mert a közönségben is ők fognak ülni, így magukon nevethetnek. Ahogy én is részben magamon, és a saját gyengeségeimen nevettem, miközben a forgatókönyvet írtam.

GY. D./WMN: Mi is jót nevettünk egészen a film végéig, de amikor ön szinte meztelenül üldögél, majd szaladgál a derékig érő hóban, akkor azért kicsit lefagytunk. Önnek milyen élmény volt ezt leforgatni?

J.H.: Régóta terveztem, hogy egyszer egy film fináléját a havas tájba helyezem, mert szerintem a hó óriási hatást tud gyakorolni filmen. Olyankor minden elcsendesül, a kép kifehéredik, és hirtelen minden megváltozik. Fiatalemberként láttam Francois Truffaut Lőj a zongoristára! című filmjét, aminek a vége hóban játszódik, és teljesen lenyűgözött, már csak a csendje is. De az is hozzájárult, hogy nem vagyok még tapasztalt rendező, így számomra egyszerűbbnek tűnt egyetlen embert a hóba helyezni, mert könnyű megrendezni. Ha kicsit tapasztaltabb rendező volnék, talán egészen másfajta finálét készítettem volna, sok statisztával, a város közepén, nagy felhajtással. De mivel ehhez még hiányoznak a rendezői képességeim, ez tűnt a legjobb megoldásnak.      

GY. D./WMN: És milyen volt színészként megélni?

J. H.: Addigra a film többi részét leforgattuk, tudtuk, hogy össze lehet vágni, össze fog állni, megnyugodtam. Már csak arra kellett várni, hogy lehulljon a hó. Szóval valóságos eufóriában érkeztem a forgatásra, azt gondoltam, most már minden menni fog, mint a karikacsapás. Egy ilyen jelenetben nem is nagyon kell játszani, mert a hideg és a hó megteszi a hatását, elég csak magadat adni hozzá, és nem félni attól, hogy nevetségessé teszed magad. Ha ezt elfogadod, és a képek alá keverjük a zenét, a jelenet működni fog. Természetesen alaposan felkészültünk: már nyáron és ősszel is lecsekkoltuk a helyszínt, és jóval korábban kidolgoztuk a jelenet logisztikáját, szóval tudtuk a dolgunkat.

GY. D./WMN: Nem magától értetődő, hogy egy komikus jó színész is legyen, de egyre több példát látunk rá. Az idén önt is láthattuk egy drámai szerepben, amiben annyira más arcát mutatta, hogy – őszintén szólva – én nem is ismertem fel: Stefan Zweiget alakította a Stefan Zweig – Búcsú Európától című filmben. Hogyan lett komikusból egyszer csak színész?

J. H.: A véletlen folytán. Egy másik komikus társammal írtunk egy színdarabot, amit egy fiatal rendező aztán filmre vitt India címen. Ez nagyon sikeres lett, és hirtelen elkezdtek hívni színészi feladatokra és társ-forgatókönyvírónak is... anélkül, hogy ezeket valaha tanultam volna. Stefan Zweig eljátszása azonban kétségkívül a pályafutásom eddigi legnagyobb kihívása volt. Amikor a rendező, Maria Schrader megkeresett a felkéréssel, többször vissza is utasítottam, mert azt gondoltam, túlságosan messze van attól, amire az én képességeimből futja. De addig kapacitált, míg elolvastam a forgatókönyvet, és maga a karakter mélyen megérintett, mert egyszerre volt komikus és tragikus figura. Már korábban is azt tapasztaltam más filmek esetében, hogy ha a karakter megszólít, akkor el tudom játszani. Bár tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, mert nemcsak németül, hanem franciául, spanyolul és portugálul is kell játszani, és ezeken a nyelveken nem beszélek, ráadásul múlt századi figura, nekem pedig nincs olyan színházi múltam, amiben ilyesmit kipróbálhattam volna, mégis belevágtam. Azt gondoltam: ha belebukom, még mindig ott az igazi szakmám, amibe visszamehetek.

GY. D./WMN: És hogyan készült fel rá?

J. H.: Mint ahogy a Mérgezett egér előtt rendezőként, itt is alaposan, nagy lelkesedéssel ástam bele magam a munkába. Találtam egy régi hangfelvételt Stefan Zweigtől, sőt, egy régi filmfelvételt is. De a legtöbbet talán az segített, hogy a forgatókönyvben szereplő képekbe mélyen beleképzeltem magam. Ettől még egy kísérlet volt, aminél nagy lehetett a kockázata annak, hogy rosszul sül el.

GY. D./WMN: Önnek komikusként, forgatókönyvíróként és filmrendezőként különböző céljai vannak, vagy mindig ugyanaz: torzított tükröt tartani az emberek elé?

J. H.: A cél nem lehet nagyon különböző, mert a színpad és a film is szórakoztatásra való, de lehet valami több is. És ha megvan rá a lehetőségem, hogy olyat adjak az embereknek, amit aztán továbbgondolhatnak, akkor én mindenképp élek vele, mert számomra luxus, hogy ez megadatott nekem. Az egész úgy kezdődött, hogy az iskolában elkezdtem a tanárokat parodizálni. Ebben mindig volt kritika, de bőkezűen jutalmazták a társaim, nagyon sikeres voltam vele.

Az iskola egy féldemokratikus intézmény, a kabaré pedig mindig ott érvényesül legjobban, ahol nem teljes a demokrácia.

Ezért nálam kezdettől fogva együtt járt a szórakoztatás a kritikával és a társadalmi kontextussal, és soha nem tudtam szétválasztani őket egymástól. Komikusként egy ponton abbahagytam a direkt politizálást, helyette elkezdtem azt csinálni, amit a filmben is: igyekszem megragadni egy aktuális társadalmi hangulatot, elkerülve annak direkt politikai vonatkozását, mert az túl kényelmes volna – a művész és a néző szempontjából is.

Gyárfás Dorka

Kiemelt portré: Lukas Beck
Fotók: Cirko Film