Brexit és Megxit – válságban a monarchia?

–

Mivel az Európai Uniót eddig egyetlen ország sem hagyta el, a gazdasági szempontból „ismeretlenbe” történő lépés jogosan kelthet aggodalmat. A gazdasági „függetlenedéstől”, az el nem köteleződés és kivonulás politikájától a brit lakosság egy része azt reméli, hogy az országot saját igényeihez tudja igazítani. Másrészt, hogy kiszámíthatóbbá tudja tenni a felgyorsult és ellenmondásokkal teli globalizált világot. Az efféle megosztó, bizonytalanságokkal terhelt és válságos helyzetben értékelődik fel az egységet és folytonosságot, valamint a brit értékeket és vonásokat megtestesítő – és megtestesíteni hivatott – uralkodócsalád, a Windsor-ház. Csakhogy most ott is éppen egy válsághelyzet állt elő, a közvélemény legalábbis mindenképpen annak tekinti Harry és Meghan „kiválását”.

A dinasztia mérték, a monarchia érték

Első olvasatra a királyság talán idejétmúlt államformának tűnhet, azonban a briteknél az alkotmányos monarchia a XVII. század végétől napjainkig folyamatosan formálódott, és a középkorig visszanyúló államjogi gyökerekkel büszkélkedhet. A korlátozott monarchiában az államhatalom egésze jelképesen a mindenkori uralkodót illeti meg. Elméletben a kormány miniszterei az uralkodó legfontosabb szolgái, amíg a parlament egy tanácsadó szerv számára, amely javaslatokkal látja el, a bírák pedig a nevében eljáró helyi jogi döntnökök.

A valóságban a monarchia feje a hatalmat csupán korlátozott mértékben gyakorolja, inkább a háttérből szemléli, ahogy a királyság államrendszerét szabályozó törvények keretében megválasztott vagy kinevezett testületek – a parlament (alsóháza), a kabinet és a bíróságok – a nevében és helyette „ellátnak” egy-egy nagyobb feladatkört.

Mindamellett, hogy a királyi család számottevően gyarapítja a szigetország idegenforgalmi bevételeit, a monarchiát a stabilitással és folyamatossággal szokták azonosítani. A világ változó, a királyság „örök”, s az ország élén „mindig” ott áll majd egy bölcs és megfontolt uralkodó, aki a kiszámíthatóság és állandóság jelképe és egyben őre is. Ezek a Windsor-dinasztia egészére kiterjesztett elvárások azonban nem minden esetben teljesülnek: ne feledjük, a királyi család tagjai is érző lények, sőt előfordul az is, hogy hibáznak, a születésük által rájuk rótt kötelességek alól mégsem bújhatnak ki népharag nélkül.

A kontinentális Európára jellemző utcai fesztiválok, ünnepélyek, felvonulások a szigetországban – azon belül is elsősorban Angliában – kevésbé ismert fogalmak. (Választásokkor a pártok nagygyűlést és felvonulást sem tartanak.) Mindezek hiányát a dinasztiához és a monarchiához fűződő események hivatottak betölteni. Így válik egy-egy, a Windsorokhoz köthető esküvő, születés vagy haláleset nagy felhajtással övezett látványossággá, amelyek a korona alattvalóit az utcára viszik. A tömegmédiának hála a XX. századtól az uralkodócsalád élete fokozatosan az érdeklődés középpontjába került. A közéleti napilapok árgus szemekkel figyelik, hogy a dinasztia tagjai – mint az Egyesült Királyság „jelképei” és „termékei” – eleget tesznek-e a szokások és hagyományok által „elvárt” viselkedésnek.

Ugyanakkor a század végére a bulvárlapok híradásai is általános jelenséggé váltak: az uralkodócsalád vonatkozásában fennálló íratlan elvárások a közember számára szappanopera-szerű cikkekben köszönnek vissza, amelyekben mindig akad egy aktuális kedvenc és egy népszerűtlen szereplő is a Windsorok között. Ez most is így van.

Korábban a válás is tilos volt a királyi családban

A monarchiához kapcsolódó hagyományok fellazulása, formálódása – szembetűnően – VIII. Eduárd király lemondásával vette kezdetét, aki röpke tizenegy hónapnyi uralkodás után önként mondott le a trónról. Tette mindezt azért, hogy feleségül vehessen egy épp másodízben válófélben lévő felső osztálybeli amerikai hölgyet, Wallis Simpsont. A házassági szándéktól eltántoríthatatlan uralkodó 1936-ban kormányzati válságot idézett elő: morgantikus – azaz nem azonos társadalmi rétegből származó – házassága méltatlan volt a királysághoz.

Másrészt a korabeli anglikán egyház – amelynek mindenkori feje a brit uralkodó – az újraházasodást akkor még csak megözvegyülés esetén engedélyezte. A trófeaférjvadászként lefestett, többszörösen elvált amerikai hölgy, továbbá a hitleri Németországgal a háttérben kiváló viszonyt ápoló Eduárd kedvéért azonban sem az egyház, sem a politikai elit nem volt hajlandó változtatni az egyházi előírásokon és a politikai hagyományokon. A lemondott uralkodó helyét öccse, VI. György, a jelenlegi királynő, II. Erzsébet édesapja vette át.

A hagyományok lassú változását kiválóan szemlélteti Károly walesi herceg esete. A herceg és az első felesége, Diána frigye – noha azonos rangúak házassága volt – valós érzelmi kötődéstől mentesnek bizonyult. Mindketten a rangjuknak megfelelő társadalmi kötelességnek tettek eleget, miközben Károly mindvégig fenntartotta viszonyát tényleges szerelmével, Kamillával, akivel a házasságot a nő rangon aluli volta miatt a család akkor még nem engedélyezte. Diána hercegné a szigorú protokoll és kötelezettségek börtönébe került, a színfalak mögött végtelenül boldogtalan és lelki problémákkal terhelt volt. Aktív részvétele a jótékonykodásban és társadalmi célú programok megvalósításban túlmutatott a dinasztia megszokott, jelképes, protokolláris tevékenységén. A jó szándék és a belső hivatástudat mellett mindezek menekülést kínáltak a hercegné számára a palota magányából.

Elhidegülését Károlytól egy idő után nem leplezte tovább, önéletrajzi munkája, sajtómegnyilvánulásai kényessé váltak a dinasztia számára.

A bulvárlapok 1992-ben számoltak be Károly hosszú évekre visszanyúló házasságon kívüli viszonyáról Kamillával, ezután engedélyezte II. Erzsébet királynő a hercegi pár számára a válást.

Károly újraházasodott, és feleségül vette élete szerelmét, Kamillát, Diána élete pedig egy párizsi autóbalesetben tragikus véget ért, 1997 augusztusában.

Az uralkodócsalád egykori tagjának, „fekete bárányának” búcsúztatása hatalmas fejtörést okozott, hiszen mivel a dinasztia és Diána viszonya köztudottan elmérgesedett, minden megnyilvánulás mesterkéltnek hathatott volna. Ráadásul az uralkodópár, Erzsébet királynő és Fülöp herceg pont a temetés utáni hetekben ünnepelte volna – ötven év házasság után – az aranylakodalmát. II. Erzsébet királynő visszafogott, lényegre törő és az arany középutat kereső beszéde – ahogy korábban, úgy ez alkalommal is – képes volt az egyensúlyt visszaállítani a dinasztia és az alattvalók között.

Rövid, egyperces beszédében „kibékült” Diánával, a „szívek királynőjével”, majd jelképes gesztusként fejet hajtott az elvonuló koporsó előtt.

Megxit, avagy menekülés a süllyedő hajóról?

1936 óta nemcsak a világ, de a brit monarchia hagyományai is sokat változtak. Károly herceg fiai, Vilmos és Harry esetében a rangon aluli házasság már nem váltotta ki sem a család, sem a politikai elit ellenkezését. Így vált a Windsor-ház tagjává a polgári származású Kate Middleton és Meghan Markle.

Amíg a bulvár Katalint és Vilmos herceget a kapcsolatukkal együtt pajzsra emeli, és a brit származású hercegné minden apró közszerepléséről csodálattal írnak, addig az amerikai származású Meghant mondvacsinált okokkal és szenzációéhes módon a kezdetektől kritizálják, és minduntalan Katalinnal hasonlítják össze.

A Windsor-ház történetében utóbbi a kívülálló, ügyetlen amerikai, az előbbi pedig a minden szerepkörében tökéletes brit hercegné.

A folyamatos és igaztalan támadások miatt – amelyek a családon belüli kapcsolatokat is próbára teszik – Harry és Meghan az Egyesült Királyság elhagyása mellett döntött. Édesanyját a sajtónak tulajdoníthatóan már elvesztette a herceg, és nem kívánja ugyanezt a saját családjával megélni.

A hercegi pár bejelentése – amely idő előtt, a Brexit kellős közepén szivárgott ki – nem a „legalkalmasabb” pillanatban érte a szigetországot.

Kivonulásuk a monarchiából és a dinasztiából sokak szemében cserben hagyásnak, árulásnak minősül, önmagában pedig a „Megxit” megjelölés azt sugallja, hogy egy kívülálló, amerikai nő bontotta meg a Windsor-ház korábban tökéletes egységét. A világháborúk között felmerült, hogy V. György másodszülött gyermeke, Albert György (a későbbi VI. György, II. Erzsébet édesapja) kormányzó alkirályként Kanada élére kerüljön. Ez a megoldás akár Harry esetében is felmerülhetett volna. Ehelyett a kiváltságokról lemondva, a monarchia életéből kivonulva, Meghan és Harry Kanadában a korona egyszerű és önfenntartó „alattvalói” kívánnak lenni, akik a továbbiakban semmilyen formában sem részesülhetnek megkülönböztetett bánásmódban a kanadai kormányzat részéről.

Dupla krízis

Az uralkodócsalád példamutató helytállása olyan krízisidőszakban, mint a második világháború, hitet és lelki erőt adott a szigetország lakóinak. A Brexit körüli megosztottság nem kedvez a Windsor-ház körül zajló eseményeknek. Harry herceg „kivonulása” a monarchiából kiváltképp szerencsétlen időpontban zúdult az országra, miközben a Károly herceg öccse, András körüli botrány is tépázza a család nevét.

Az állandóságot képviselő II. Erzsébetnek hét évtizedes uralkodása idején – amellyel ez év januárjában érte utol Ferenc Józsefet – számos krízishelyzettel is meg kellett küzdenie. A botrányok kapcsán a királynő csak akkor nyilatkozik, ha valóban kell, és akkor nem mond se sokat, se keveset, nem kommentál és a pártatlanságát is fenntartja.

Az Egyesült Királysághoz hasonlóan a Windsor-ház is túlélt válságokat, a jelenlegi helyzet azonban annyiban különleges, hogy az országot és a dinasztiát egyszerre éri változás. A Brexit számos kérdést vett fel a „szabadságát visszaszerző” monarchia további irányvonalát és jövőjét illetően, miközben a krízisekből mindig felálló Windsor-ház is a megújulás előtt áll az országgal együtt.

Dr. Szeghő Patrik

Kiemelt kép: Matt Marga graffitiművész munkája a londoni Hyde Parkban – Forrás: Getty Images/Dan Kitwood