– 

Winkler Nóra/WMN: Ez a szép, komoly kötet, amit a zsűri az év legfontosabb könyvének tart és Aegon-díjjal jutalmazott, tulajdonképpen a teljes, hosszú életmű. Ilyenkor – ha van is két szuper szerkesztő – ez azzal jár, hogy az ember mindenét újraolvassa. Ez milyen? Olyan, mint visszanézni a családi fotóalbumot? Ott sokszor érezzük, ha tehetnénk, inkább átfésülnénk a frufrunkat, és az akkor csinosnak hitt sapkánkat lerángatnánk. Ilyesmi a viszony a régi szövegekhez?

Takács Zsuzsa: Igyekszem kritikus szemmel olvasni önmagamat, mintha idegen szöveget tartanék a kezemben, van, hogy végigolvasom és lenyűgöz, van, hogy kétségbeesve hagyom abba az olvasást. A gyűjteményes kötettel azonban megértőbb vagyok.

Minden vallomásos irodalom napló. Végül is nem mondhatok nemet az egész életemre.

Ajándék ennek a verses életműnek a megjelenése, ajándék a szerkesztőimtől, Szalagyi Csillától és Schmall Alexától, ajándék a kiadótól. Ajándék az égiektől, hogy most jelent meg, és nem 2004-ben, amikor az akkorra elkészült eredeti összes kéziratát kézbe vettem, és megkértem a kiadó igazgatóját, hogy ne adja ki. A Vak Remény megjelenésének most jött el az ideje, benne van a két legutóbbi verseskötet, a Test imádása és a Tiltott nyelv, és a tavalyra elkészült harmadik, a címadó A Vak Remény.  

W. N./WMN: Sokat megyünk vissza időben a versekben – milyen volt a gyerekkora, milyen események formálták?

T. ZS.: A háborús és a háborút követő évek nem múltak el felettem nyomtalanul. Ráadásul túlérzékeny és álmodozó voltam. Álmodozó és sokat álmodó, és sok mindent megkérdőjelező. Szerettem volna, ha együttérzésem, mintegy visszamenőlegesen, kárpótolja anyámat azért, hogy szeretetlenség vette körül gyerekkorában, és hogy nevelőszülei valóban mostohák voltak, fényűző életmódjuk ellenére őt szegénységre ítélték, hogy nem volt télikabátja, nem volt villamosbérlete, hogy gyalog járt télen-nyáron. Léha, álszent előítéletekkel teli bigott környezetben nevelkedett. Anyám azonban nem lázadt, a betegségeibe, sűrű fejfájásaiba menekült. Rég halott mostohaanyja elleni kirohanásaimat, talán nem is a lelke mélyén, inkább az illem kedvéért, leintette.

Ez a képtelen helyzet arra ösztönzött, hogy élesen fogalmazzak, hogy helyette, utólag és későn én ítélkezzem és döntsek.

Ez persze nem jelentette azt, hogy ne tudtam volna, hogy az én gyerek- és kamaszkorom diktatúrákban telik, hogy egyeseket kitelepítenek, hogy mindenkit a származása alapján osztanak bizonyos kategóriákba, én magam x-es származású vagyok, azaz másodrangú állampolgár. Apám felvidéki magyar volt, volt fogalmam arról, hogy mit jelent, ha valakit a származása miatt megszégyenítenek, kitelepítenek, eltiltják a foglalkozásától. Mégis későn és véletlenszerűen értesültem arról, hogy mi történt a magyar zsidósággal. Megdöbbentett tágabb környezetem ezzel kapcsolatos közönye és cinizmusa. A szüleim, jogász édesapám kiválóan viselkedett a kritikus történelmi pillanatokban, de én kamaszkoromban nála radikálisabban fogalmaztam. Egyébként sem sok félelemérzet szorult belém.

Édesanyám erősen korlátozott, nem nagyon szerette a barátaimat, barátnőimet, félt, hogy eltávolodom tőle, félt, hogy elveszít, ami persze képtelenség volt, hiszen annyira egynek éreztem magamat vele, de mégis. Mindenre az írás jelentette a megoldást. Hét éve jelent meg a már említett Tiltott nyelv. Késői, de fontos kötet, talán az addigi metaforákban gazdag versekben olvashatónál meztelenebb ábrázolás és megfogalmazás. Különbözésről, méltóságról, hitről és hitbeli kételyekről szóló versek. A címválasztás persze nem véletlen, úgy érzem, lezárt és magányos utat választottam. Mintha egy erdőben jártam volna, egy tábla állta volna el az utamat, rajta a kiírás: tovább menni tilos!, de én mégis elindultam volna rajta.  

W. N./WMN: Elég bátor dolog. De mi a tilos, hogyan tiltott?

T. ZS.: Legalábbis nem tanácsos. Határsértőnek tekintem magamat, de a magam bőrét vittem vásárra, nem másokét. Nem leleplező irodalmat írtam, hanem vallomástételre törekedtem, tanúskodásra. Anyám halála után felidéztem alakját, újraéltem elvesztésének részleteit. Megalázottságáról, személyes bátorságáról írtam a Tárgyak könnye című kötetben. Nem tudom, örült volna-e annak, hogy emléke a versekben tovább él. Annyira szerény és rejtőzködő volt, hogy biztosan zavarta volna, számomra viszont mégis az egyetlen lehetőség volt, hogy el tudjam fogadni, hogy nincs többé. 1994-ben halt meg, 81 éves korában, méltatlan kórházi körülmények között, sok-sok szenvedés után. Régóta várt és remélt halála mérhetetlenül megrázott. Íróasztalom középső fiókjában tartottam a kéziratpapírt, naponta egyetlen sort írtam a legfelsőre, a Ma maghalt anyám, vagy talán tegnap című verset. A vers címe egy Camus-idézet, a Közöny című regény kezdősora.

Többre nem is lettem volna képes, hangosan, kisgyerek módjára sírtam, és olyan erővel taszítottam be a fiókot, hogy levált az eleje.

A vershez tartozik egy esszé is, ezt jóval később készítettem el, bekerült a gyűjteményes kötetbe, A Vak Reménybe. Camus kezdősora az idő nem létezésének hiteles bizonyítéka számomra. Pontosan azt fejezi ki, amit nem múló érzésként, eseményként szoktunk emlegetni. Ezzel persze azt is állítom, hogy minden, ami volt – van. Ezért is érzem lehetségesnek azt, amit Pilinszky az Auschwitzban történtekkel kapcsolatosan állít, hogy ami a múltban megtörtént, a jelenben jóvátehető. 

W. N./WMN: Hogy ami volt, az még itt van, a szerelmes verseiből is átélhető; ott a test, minden ölelés eleven emlékével. És egyébként is nagy erejű érzések között hullámzunk az oldalakon.

T. ZS.: Heves szerelmi vallomások, szerelmek születése és kimúlása, költői kordokumentumok szeretteim meghalástörténetei között. Az életem csaknem minden évtizedére árnyékot vető egymást váltó diktatúrák jelenléte. Irónia és hahota, a megírás mámora. Rengeteg álomban fogant vers. Legtöbbjük a rendszerváltás idején keletkezett. A nyolcvanas évek közepétől ott tartottam a könyvespolcon, az ágyam feje fölött a tollat és a papírt. Jobbára éjszaka írtam a verseimet, pontosabban, nem is én, hanem álombeli alteregóm. Én csak lejegyeztem a tőle hallottakat. A monológot vagy a párbeszédet, amelyet hasonmásával folytat. Beszéltem azzal, aki meghallgat és válaszol. Pontosan, ahogy Baudelaire mondja A mesterséges mennyországok című kötetében: „[…] Ültök és dohányoztok, azt hiszitek, ti vagytok az, aki a pipátokban ül, és akiket a pipátok szív.” Egy idő után tizennégy soros álmaim voltak, mert gátat akartam szabni a verssorok parttalan áradásának. Azaz a sorok számát tekintve, szonetteket álmodtam meg.

Merő révületben teltek a napok, látszatra tanár voltam a Közgázon, de valójában hivatásos álmodó, aki az álmai valóságában él. 

Volt egy különösen zaklatott éjszakám, amikor egymás után öt verset álmodtam. Másnap nem volt más dolgom, mint hogy gépbe írjam a verseket. Legépeltem hát, és elküldtem a Holminak. Aztán kétségbeestem, annak rendje és módja szerint. Micsoda szégyen!, gondoltam magamban. Hogy lehetek ilyen elbizakodott? Aztán megérkezett a szerkesztőség válasza, hogy az Öt vers ott lesz a következő lapszám élén. Az igazi meglepetés azonban a versek megjelenése után ért. Csak akkor értettem meg, hogy egy tragikus kimenetelű, hideglelős szerelmi búcsúról folytattam párbeszédet a felettes énemmel.

W. N./WMN: Tehát amikor a vers éppen íródik, még önben sem tudatosul, valójában mi zajlik? És akkor lesz csak világos, igazán átélt, amikor már készen elolvassa? Utólag áll össze?

T. ZS.: Ha jobban belegondolok, minden versben van idegenkezűség. Még a gondolati lírában, a spekulatív versben is. A sorok között új értelmezési lehetőségek keletkeznek, továbbgondolható, a szerző számára is meglepő fordulatok adódnak. Verseim zöme elviselhetetlen feszültségből születik, abban a reményben, hogy választ kapok a kérdéseimre. A kizökkent lelkiállapotban papírra vetett, szívemhez közelebb álló versek megírása meggyötör, mégis ajándék, szinte csak a díszcsomagolást kell lefejtenem róla. Persze minden vers keletkezéstörténete más és más. Az Öt vers mögött egy szerelmi búcsú története áll, ahogy mondtam. A nyolc éven át tartó boldog szerelem után elérkezett a szakítás ideje. Az álomban zajló történet színhelye egy szülőszoba volt, ahol a versalany, én, egy nő, halott gyereket hoz világra, és azt kell hazudnia, hogy az újszülött él. A vers lejegyzése után, az olvasás során csődöt vallottam álmom megfejtésével. Akkor értettem meg, hogy valójában miről írtam, amikor már a kinyomtatott szöveget elolvastam. Mindaddig azzal hitegettem magamat, hogy szerelmünknek van még jövője, holott az álom és az álombeli jelenet és párbeszéd világosan értésemre adta, hogy nincs.

W. N./WMN: Tehát írás közben még maga is a hatása alatt van, nem feltétlenül tudja, érti még.

T. ZS.: Írás közben minden költő a szövege hatása alatt áll, gondolom. Koncentrációra van szüksége, nem ügyel másra, csak az írásra, kerül mindent, ami kizökkentené. Veszélyes zónában jár. Kockáztat, nyer és veszít, lelepleződik önmaga előtt is, színmeztelen, egyetlen lapra teszi fel az életét. Elvérzik egy gondolaton, ahogyan Ady mondja.

W. N./WMN: Mondta, hogy nyilvánvalóan zaklatottságból születnek ezek a szövegek, harmóniából nem lesz vers. Ebből úgy tűnhet, egy költőnő élete sose harmonikus, mert akkor nem lenne termékeny. De azért nincs így, ugye?

T. ZS.: Nem hiszem, hogy volnának költőnők és költő férfiak. Nemes Nagy Ágnes az Újhold legférfiasabb költője volt, Pilinszky pedig a legérzékenyebb, legesendőbb, a legtörékenyebb, csaknem nőies. Mégis milyen keményen fogalmaz.  

Minden írónak szüksége van erős érzelmekre, kétségbeesésekre, ismeri a harmóniát, de – bizonyosak lehetünk abban, hogy jól tudja, hogy a harmónia katarzisból születik.

Nem hiszem, hogy a harmonikus élet kárpótolna sötét pillanataimért, amelyekből éppen az alkotás révén sikerül kivergődnöm. Fontosnak tartom a diszharmónia jelenlétét, az ironikus látásmódot, a fenséges gyógyszert a menekülés egérútjának megtalálásához. Szoktam idézni, hogy amikor Kafka először olvasta fel barátainak az Átváltozás című novelláját, a könnye potyogott a nevetéstől. Nyilván nem tartotta nevetségesnek, amit felolvas, egyszerűen csak boldog volt, mert tudta, hogy sikerült megtalálnia a választ. Mert elégedett volt alkotásával, mert érezte, hogy a világ, amelyet maga teremtett, kerek, ha nem is jó. A verseim zaklatottságból születnek. De néha a hálaérzet túlcsordulásából is.

W. N./WMN: A testiség olyan jellemző a verseire. Ki volt ebben az előképe? A magyar költészetben ritka, hogy egy nő ilyen bátran ír a testéről.

T. ZS.: Nem tudom, mi jellemző inkább a verseimre, a testben létezés ábrázolása vagy a transzcendencia iránti vágy kifejezése. Nem volt előképem, csak megrendítő emberi tapasztalatom. Íróként egyébként nem érzem magam sem nőnek, sem férfinak, csak teremtménynek, akinek halhatatlan lelke van, és a testébe zárva él és tapasztal. Ha van, volt fő törekvésem, akkor az, hogy ne legyen hazugság abban, amit írok. Fiatallány-koromban az anyaságot tekintették a női lét beteljesítésének. A legfontosabb dolog, ami történhetett velem, hogy megszülettek a gyerekeim, de az írás lehetősége nélkül nem lennék önmagam. El sem tudom képzelni, ha az írás, mint vallomástétel, nem válik napi gyakorlatommá, mit kezdek az életemmel.

A szerelem, a vágy verseim vezérszólama, de valahogy fel sem merült volna bennem, hogy egy férfi kedvéért lemondjak az írásról, és semelyikük sem kívánta volna tőlem ezt.

W. N./WMN: Csak érezték, hogy van egy rivális? Legnagyobb turbulens szerelmekben is elfogadták, hogy minden érdemük ellenére beelőz a költészet?

T. ZS.: Fiatalon kötött, válással végződő házasságunk alapkonfliktusa volt, hogy nem sikerült igazságosan elosztanunk a gyerekekkel kapcsolatos tennivalókat és a háztartási munkát. Kiderült, hogy a férjem számára elfogadhatatlan teher volna mindez. Ebből újabb nézeteltérések adódtak. A megoldás az volt, hogy egy nagymama korú, nagyszerű, gyermektelen nő vállalta a gyerekekre való vigyázást, amíg én dolgozom. Végtelenül sokat köszönhetek neki. Aztán a lányok felnőttek, önállósodtak. Egy szép napon eljöttem az egyetemről, és belefogtam a novelláskötetbe, írtam a verseket, boldog időszaka volt ez az életemnek, a rendszerváltás ideje, s egyben a turbulens szerelem, ahogy fogalmazott.   

W. N./WMN: Márquez egyik könyve jut eszembe, az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet – szép, önmagába forduló kör. Hogy tulajdonképp minden, jó és rossz felfogható tapasztalásként, anyagnak, amiből valami lesz.

T. ZS.: Így gondolom én is. Persze könnyű elfogadni mindezt utólag, és nehéz az éppen aktuális jelenben igent mondani mindenfajta megpróbáltatásra. Nyilván kiderül azok számára is, akik a verseimet olvassák, hogy mennyire nehéz. Az írás ideig-óráig jelenthet megoldást, de jöhet olyan idő, amikor úgy, ahogy addig folyt, folytathatatlanná válik az élet. Nem írói érdem, hanem kegyelem kérdése, hogy ki meddig bírja. Borbély Szilárd például mindenféle megalkuvás nélkül írta életének gyötrelmes krónikáját, és ismertsége, írói sikerei csúcsán öngyilkos lett. Vagy Baka István hosszú és megalázó betegségének utolsó hónapjaiban a magyar költészet emlékezetes sorait vetette papírra. Sorsukkal, tanúságtételükkel mi mindannyian gazdagabbak lettünk, megalázottságukkal megalázottak, és olvasóként életük folytatói. Valahogy úgy, ahogy a Borbély Szilárd emlékére írt vers 2. utóiratában írtam: „Feladtad az életedet, / mert te már beleuntál, / feladtad, mint levelet nekem, / feladtad, mint egy feladványt / fejtsem meg én a döntésedet, / feladtad, mint egy idegen kabátot, / hordjam tovább, melegítsen, / mert te már fáztál benne.”  

A legtöbb, amit íróként vagy olvasóként magunkért tehetünk, ha önként vállaljuk egyediségünket, különállásunkat, magányosságunkat.

Nem tudom egyébként, hogy valódi választás volt-e számomra ennek a belátása, de úgy érzem, számomra (is) ez az egyetlen megoldás.

W. N./WMN: Benne van a nyerés lehetősége.

T. ZS.: Nyertes volnék?

W. N./WMN: Úgy szemlélni az életet, akkor is, ha épp fáj, egy olyan pontról, ami nem bedarálja az embert, hanem mindig megerősíti, hogy ezt képes átformálni valami maradandóvá. Igen, ez szerintem elég jó állapot.

T. ZS.: Ez az egyetlen kiút számomra. Megnyugtat, hogy leírom, ami velem történt. Hogy felpanaszolom valakinek, megírom az ismeretlen címzettnek: az olvasónak. Hogy ezáltal elhitetem magammal, hogy nem vagyok egyedül. És ha nem tudok többé írni, nem akarok élni sem.   

W. N./WMN: Ez az érzés hol, hány évesen lett meg először?

T. ZS.: Felnőtt érzés, de nyilván a gyerekkoromba nyúlnak vissza a gyökerei. Anyámmal kapcsolatban éreztem először, akiről számtalan helyen elmondtam már, hogy rettenetes gyerekkora volt, aki hatéves korában árva lett, akit elszakították hat bátyjától, kiragadták otthonából, szeretetlen mostohaszülők nevelték. Gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy örökbe fogadom, hogy megírom a történetét, és kárpótlom azért, amit elveszített – utólag, mintegy. A halála előtti napon, amikor bent jártam nála a kórházban, könnyek és simogatások közepette azt a rendkívül gyerekes ígéretet tettem, hogy könyvet írok róla. Nem tudom, hallotta-e egyáltalán, amit mondok, hogy megértett egyetlen szót is, és ha megértette, segített-e neki valamit ez a jó szándékból fakadó, önhitt és mélységesen földi szándék, hogy megírom a történetét.

W. N./WMN: Hú, ez szép, de nehéz szerep, a visszamenőleg igazságot szolgáltatóé.

T. ZS.: Részben az én életemmé vált tehát az ő élete. Gyakran ültem az ágya mellett, ott feküdt az elsötétített szobában, vizes ruha volt a homlokára téve. Természetesen attól féltem, hogy meg fog halni. És akkor, elemista koromban volt egy nagyszabású romantikus álmom. Tíz körmömmel kikapartam a sírból, betakartam a takarómmal, magamhoz szorítottam, és ölelésemtől lassan átmelegedik a teste. Akkortól nem féltem, hogy meghal.

W. N./WMN: Az írás mint megoldás mindenre működik? A kétségbeesés vagy halálfélelem utcájában is megváltó gondolat, hogy ezt le lehet írni? Vagy van tartomány, ahol ez sem?

T. ZS.: Az írás fájdalomcsillapítás, időnyerés a legsötétebb pillanatban is, alkalom arra, hogy eltávolodjam önmagamtól, hogy kilépjek önmagamból, hogy esetleges megfogalmazásommal választ kérjek el Istentől, akkor is, ha az adott sötét pillanatban úgy érzem, hogy nincs jelen, magunkra hagyott minket. De természetesen nem mindenre gyógyír. Van, hogy csak időleges, lokális érzéstelenítőszernek bizonyul.

W. N./WMN: Mindennek ellenére önt olvasva egyáltalán nem szenvedéstörténet az élet – annyi lüktetés és öröm van benne.

T. ZS.: Egyszer, kezdődő (tegyük hozzá, hogy teljességgel soha be nem teljesedő) depresszióm megelőzésére készítettem egy listát, és fölírtam rá tíz okot a boldogságra. Hogy létezik szeretet, ez volt az első. Ezt követte a boldogságra okot adó családi, baráti szeretetkapcsolatok, a szerelem létezése iránti hála. Az ötödik helyen az állt, hogy boldog vagyok, hogy megtanultam írni és olvasni. S ha már az olvasni tudás örömét említem, hozzá kell tennem, hogy az írónak nem szabad földbe döngölnie, megaláznia és megnyomorítania olvasóját. Radikálisnak kell lennie, és könyörületesnek, mint amilyen Dosztojevszkij.

Továbbá azt is gondolom, hogy nem a szerzőé az utolsó szó, hanem az olvasóé, ő az, aki továbbírja a művet.

W. N./WMN: Most visszanézve az eddigi sok mindenre, hogy tűnnek a dolgok, mármint maga az élet? Egyszerű, benne három-négy fontos útkereszteződéssel, és azokat kell jól megcsinálni, vagy ugyanolyan rejtélyes, bonyolult és sokrétű, mint tűnt húsznál, harmincnál, akárhol?

T. ZS.: Rejtélyes, bonyolult, tragikus és mulatságos az élet egyszerre. Bonyolultabb és egyszerűbb is ugyanakkor, mint amilyennek húszévesen hittem. És főképp kiismerhetetlen, mint amilyen önmagam számára magam is vagyok. Sosem akartam megismerni magamat. Számomra a sokat idézett felszólítás, amelyet a delphoi jósda falára írtak, az ember, ismerd meg önmagad!, megfogadhatatlan, rossz tanács. Ha ismerném, pokolian unnám magamat. Sajnálnám – már így utólag –, ha kimaradtak volna a tragikus tapasztalatok, de bőven elég lett volna átélnem egy-két diktatúrát, a több már sok. A kádári időkben – politikai okokból – háromszor jelentettek föl. Először az orvosira való felvételemet akadályozta meg egy osztálytársnőm nagynénje, aki a Tanácsnál dolgozott, és fülébe jutott, hogy apámat elvitte a karhatalom, mivel a Széchényi Könyvtár Forradalmi Bizottságának elnöke volt a forradalom alatt. Másodszor a bölcsészkarról akart volna eltávolíttatni egy évfolyamtársnőm, akinek komoly tapasztalata lehetett a kirekesztésről, hiszen az apja munkaszolgálatosként halt meg a háború alatt. Láttam egyszer egy fotót az íróasztalán: fiatal férfi, jövőt kémlelő nagy sötét szemekkel.    

W. N./WMN: Feljelentette?

T. ZS.: Bement a minisztériumba, megkereste az illetékest, aki eljárt az ügyben, és értesítették az egyetemet, hogy elálltak felvételemtől apám ellenforradalmi tevékenysége miatt. De volt egy kamaszkori barátnőm is, akitől a szüleim után a legtöbbet tanultam. Például azt, hogy elsősorban önmagunkhoz kell hűségesnek lennünk. Ő zenésznek készült, én költőnek. Azt hittük, miénk a világ. A forradalom leverése után aztán a nővérével Kanadába disszidált, anyjukat a határon a szovjetek lelőtték. Huszonöt év múlva találkoztunk először és utoljára. Textilmérnök lett, férjhez ment és született egy kisfia, de úgy láttam, boldogtalan. Szeretném megírni kamaszkorunk, szenvedélyes barátságunk történetét. Folytatni és kiegészíteni a Megtévesztő vendég című novelláskötetben írtakat. Ha elkészül a fotókkal kiegészített emlékkönyv, a második fejezet főszereplője ő lesz.

W. N./WMN: Sokan lesznek a könyvben? Kik voltak a fontos, meghatározó nők?

T. ZS.: Anyám és barátnőm után a beszélgetésünk elején említett magántanárnőm, apám könyvtáros kolléganője. Diákkoromban úgy gondoltam, hogy ő az én példaképem. Magántanárként ingyen tanított angolra. Értett a művészetekhez, főképp a zenéhez. Gyönyörűen rajzolt, lenyűgöző volt a kézírása. Aztán egy gyászos nyári délutánon kiderült, hogy véres antiszemita. Ő volt velünk néhány napon át, mert a szüleink vidékre utaztak. A Statisztikai Könyvtárban, ahol diákmunkán egy hónapig dolgoztam, egy nap megpillantottam egy könyvtáros kolléganő karján az auschwitzi számsort, megkérdeztem tőle, mi az, és hogyan került a karjára a tetoválás. A válasza megrendített. Feldúltan, gyalog mentem haza. Otthon megkérdeztem a tanárnőtől, hogy mi történt a magyar zsidókkal a háború alatt. Nem tagadott vagy szépített semmit, tárgyilagos volt, és száraz. Talán el is sírtam magam. Mi ez a hisztéria? – kérdezte erre. Tiltakozásomra, hogy a zsidók semmiben sem különböznek tőlünk, leskiccelt egy-egy zsidós testformát, arcvonást. Világosan emlékszem, ahogy elfogott a tanárnő iránti undor. Úgy gondoltam, hogy a lelkem megrontására teszi, amit tesz. 

W. N./WMN: Erről az egyik legelső vers szól a kötetben, nem?

T. ZS.: Igen. Másnap hazajöttek a szüleim. Szemrehányást tettem nekik, hogy nem tudtam arról, ami a világháború alatt zsidókkal történt. Magam sem tudtam volna megmagyarázni, miért lett volna jobb, ha tudok róla. Zavar és kétségbeesés vett erőt rajtam. Sok év után találtam meg Pilinszkynél a választ a jóvátehető-e utólag az, ami a múltban történt abszurd kérdésére. Ő egy auschwitzi fotóra utal, ahol „egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében.”

Pilinszky arra jut, hogy utólagos részvétünk és bűnbánatunk enyhít az áldozatok hajdani szenvedésén. Tisztább a szívem minden logikának ellentmondó válaszától.  

W. N./WMN: Itt ül velem szemben ebben a piros székben, és mondta, hogy jó korán eldöntötte, saját életet akar, és folyamatosan hozott is döntéseket ennek érdekében. Van bármi, aminek menet közben túlzott jelentőséget tulajdonított, vagy úgy, ahogy volt, minden milliméter kellett ahhoz, hogy ma azt érezze, meg is valósult ez a saját élet?

T. ZS.: Úgy gondolom, hogy minden fontos, ami történt velem, és mindenestül elfogadom, még akkor is, ha boldogabb lettem volna, ha nem úgy történik, ahogy történt. Ha lehetne alkudni, azt szeretném, hogy én ne bántottam volna meg másokat. A lelkem szabadságának megőrzésével kapcsolatos döntéseim azonban kivétel nélkül mind jók voltak. Talán ezért maradt meg bennem a bizalom a többiek iránt. Édesapám nem sokkal a halála előtt azt mondta, hogy életében arra a legbüszkébb, hogy nem alázott meg senkit. Művészettörténész–italianista öcsém pedig, aki négy év haladékot kapott az élettől, és 2012-ben halt meg rákban, életének utolsó évében előadás-sorozatot szervezett az ELTE-n. Részben ő tartotta az órákat, részben meghívott vendégei. Az előadások témája az emberi méltóság története volt.

W. N./WMN: Az Aegon-díj e könyvért – meglepte? Vagy épp időszerűnek tartja? Milyen élmény, hogy egy rangos közeg szerint ez a legfontosabb dolog, ami megszületett a magyar irodalomban ebben az évben?

T. ZS.: Minden díj váratlanul ért – talán éppen az Aegont kivéve, tudtam, hogy jelöltek a díjra, pár évvel korábban a Tiltott nyelv már szerepelt az esélyesek között. Nem lepett meg tehát, de nagy öröm számomra. Lenyűgöz a díj odaítélésének eleganciája is, hogy a zsűritagok nem tudják kollégáik nevét, hogy egymástól függetlenül hozzák meg a döntésüket. Senki nem szól a jelölt érdekében, nincs adok-veszek és alku. Az Aegon-díj betetőzése volt A Vak Remény olvasói sikerének. Év elején megkapta az Artisjus irodalmi nagydíjat és a Szépirodalmi Figyelő első díját. A tavaly novemberben a Katonában tartott születésnapi estem pedig, amelyet szakmája kiváló ismerője, dramaturg lányom, Lengyel Anna és dramaturgtársa, Hárs Anna állított össze, nagy siker volt. Annyira jókedvű voltam, hogy az előadás végén a színpadról csókot hintettem a nézőknek.

W. N./WMN: Nagyban nézve a képet, mit gondol, összességében igazságosan elrendeződnek a dolgok?

T. ZS.: Nem időben, nem is egy valóságos névvel jelölt helyen, hanem a lelkünk színpadán játszódnak (és rendeződnek el), ahogyan Füst Milán fogalmazott 1957-ben egy Shakespeare-előadásán, ahol vendéghallgatóként én is jelen lehettem. Vagy képzeletem egyik budapesti terén, amely a nevét az Utolsó Ítéletről kapta. Vagy egy műtőben a Városmajor utca kardiológiáján, ahol versalanyom mostanában fekszik: „A műtőasztalon feküdt a vézna női test a fiatal férfi-tekintet alatt, mikor a szike, a tű, az öltés, a szurkálás komor szertartása már két órája tartott… Süttette arcát a mennyezetre szerelt… Napban. Hirtelen rájött, hogy ostobaságnak bizonyult minden, amit a boldogságról gondolt valaha… Nézte a falra szögezett órán a mutatót. Nézték hidegen egymást.” Ha az időt csak segédeszköznek tekintjük, minden elrendeződik.

W. N./WMN: Értem, nem szereti nőinek nevezni a pályáját, mégis, amikor kiderült, hogy öné az Aegon-díj, eszembe jutott, ami a képzőművészetben is most történik a világban: hetven-, nyolcvan-, kilencvenéves nőkre irányul erős figyelem. Mintha lenne valami energia, ami felemeli őket, hogy nézzétek, ezek a nők itt vannak. Eddig is itt voltak, csak némileg takarásban, vedd észre őket, fontos, amit csinálnak. Mintha erősebben lenne ez a nők ideje most.

T. ZS.: Biztosan így van – és méltán. Én azonban női mivoltom miatt sosem éreztem kirekesztettnek magamat. Lehet, hogy csak azért, mert sosem kerestem az előítélet gyötörte irodalmárok társaságát. Nem jártam szerkesztőségekbe, többnyire postáztam a szövegeimet, és sosem kaptam vissza kéziratot. Volt ugyan egy-egy interjú során néhány furcsa kérdés.

Egy alkalommal férfi kérdezőm aziránt érdeklődött népes közönség előtt, hogy vajon milyen érzés nőnek lenni és verset írni. Őszintén meglepődtem. Nem tudom, mondtam, még sosem voltam férfi. Mindenki nevetett, ő is.

Nincs bennem mozgalmi szellem, se női, se férfi, annak sem örülök, ha csak nőket hívnak meg egy irodalmi rendezvényre. Minden besorolás lefokoz.

W. N./WMN: A testiségről mesélő verseiben csodás a gyengéd, lágy, megadó jelenlét, a megérkezés férfi mellkasokra. Ugyanakkor ezt az életet végigcsinálni és meg is írni, ahhoz sok megküzdési képesség és erő kellett. Mit gondol, mi a jó arány e kettő közt? Egyféle energia, ami ahhoz kell, hogy létrejöjjenek dolgok, és a másik, ami megengedő, csak hagyja az áramlást.

T. ZS.: Rengeteg erős nőt ismerek ma is. Versmodelljeim közül csak Wally Neuzil, Schiele modellje és szeretője gyenge. Camille Claudel, Rodin szobrász társa például erős. Nem tudom, nem Rodin volt-e az etikailag gyengébb, aki nem tüntette fel alkotótársa nevét együtt készített szobraikon. Ha választanunk kéne a Sztálin-verset író Oszip Mandelstam, vagy Nagyezsda Mandelstam között, aki elkísérte férjét a száműzetésbe, és megírta az Emlékeim című megrázó naplóját – melyiküket tartanánk erősebbnek? Nem csak a művészetekben, az életben is együtt működik a két kvalitás, a befogadás és az akarat, nem?

Szöveg: Winkler Nóra

Fotók: Csiszér Goti/WMN