„Anyámnak köszönhetem, hogy kíváncsi természetű vagyok, miatta sírok Puccinin” – ismeri be az Anyák napja című francia film egyik szereplője, és ezzel be is rúgja a partirakétákat, feldobja a nagy kérdést: hogyan formál mindannyiunkat az anyánk, akár akaratlanul is? Mi minden van, amit neki köszönhetünk? Az ízlésünk, a neurózisunk, az emlékeink, a saját anyaságunk elfogadása, vágyása, tagadása és definiálása is mind ott kezdődik: az anyánknál.

De tényleg, egyáltalán mit jelent anyának lenni ma, amikor az embereknek már annyi választási lehetőségük van? Amikor (legalábbis az előrehaladottabb, liberális felfogású Nyugaton) réges-rég elrugaszkodtunk a hagyományosabb felállástól, miszerint a család csak és kizárólag egy férfi és egy nő gyerekekkel kiegészített szövetsége lehet?

Amikor a filmbeli iskolában idén először nem készítenek közösen anyák napi ajándékot, mert az osztályfőnök egyszerűen már képtelen észben tartani, ki nevelkedik hetero-, homo-, csonka- vagy patchworkcsaládban?

Amikor egy nő ugyanúgy karriert építhet, mint egy férfi, csak rajta jobban leverik azt a gyerekei? Amikor már ki lehet mondani, fennhangon, még ha csak becsiccsentve a barátnőknek, vagy görcsösen, az ideg-összeroppanás szélén reszketve a gyerekorvosnak, hogy ez bizony nem mindig jó. Anyának lenni nem fenékig tejfel, nem a női lét örök boldogsággal járó beteljesülése. Hanem olykor felemelő, máskor unalmas, néha vicces, és gyakran piszok fárasztó.

A film alapos, igyekszik minden – még okosan, művészettörténeti – oldalról is (!) megvizsgálni a kérdést: mitől válik valaki anyává, és egyáltalán, milyen az anya? Őrült, ahogy a gyereke látja őt sokszor? Önfeláldozó tünemény? Felsőbbrendű és szent? Korosodó, feledékennyé váló néni, akit óvni kell mindentől? Pöffeszkedő családos, aki kipakolja a pelenka mellé a pőre mellét is az étteremben? Minden bajunk forrása? Rideg drótanya, akinek a halálától mégis rettegünk, nehogy akkor döbbenjünk rá, hogy szerettük, amikor már túl késő? Egy illat, egy bársonyosan púderes arc, örök emlék, amibe az élet elől menekülve belekapaszkodhatunk? Az életfelfogásunk, az egész sorsunk jó vagy rossz alakítója? Vagy a nő, akit egyszer szeszélyből elengedtünk, és akitől már soha nem fogunk tudni elbúcsúzni?

Marie-Castille Mention-Schaar, az Emlékek őrzőjének rendezője, aki ezúttal a forgatókönyvet is maga írta, remekül ellavírozik az érzékeny téma adta zátonyok között.

Ha amerikai lenne ez a mozi, minden bizonnyal túlcsordulna a sziruposságtól, és pont olyan lenne, mint amitől az anyák napja ellenzőinek többsége is viszolyog: az anyaság agyonkereskedelmiesített, nyáltengerbe fojtott elkorcsosulása.

Egy hollywoodi verzióban valószínűleg a szülők és gyermekeik egy szimfonikus zenekar vonós nagy szólamára borulnának össze zokogva, a könnycseppek nagy totálban, de belassítva csurognának végig a rózsás arcokon, és mindenkiről kiderülne, hogy valójában 24 karátos aranyszív dobog a félénk mellkasában. Szerencsére azonban ez a film ízig-vérig francia, így időnként dzsessz szól, beleláthatunk az anyák és fiaik, lányaik gyengeségébe, egy szál cigaretta mellett elhangzik a vallomás, hogy bizony, az ember néha sokkal jobban szeret utazni, borozni, mulatni, mint a gyerekeivel lenni, és így a könnycseppek is végül csak a mozi félhomályában csurognak le nagy titokban – a nézők arcán.

Sok fontos, okos gondolat is elhangzik az Anyák napjában, amit legszívesebben ott helyben kispárnára hímeznék a film okozta érzelmi felindulásomban (aztán szerencsésen túlteszem magam a hirtelen jött szentimentalizmuson, és visszarázódom kesernyés önmagamba). Ilyen például a miniszterelnöknő pár gondolata, aki az élő interjúban vall a nehézségeiről, amíg megtanulta elfogadni új szerepét, és aki kimondja:

az anyaságtól nem leszel több vagy jobb ember, de garantáltan átalakulsz.

Vagy a három, anyjától szenvedő, azzal mégis paradox kapcsolatot ápoló lányok egyike lényeglátó észrevétele: az ember mindig csak a leendő gyerekének lehet tökéletes anyja. Tökéletes anya ugyanis nincs, legfeljebb a másé tűnhet annak.

Anyák napja alkalmából szerintem nincs is jobb program, mint beülni erre a mozira az anyukáddal, és aztán egy kávé vagy egy pohár jó francia bor mellett átbeszélni, ő hogyan élte meg annak idején az anyává válását. Mert – ahogy a filmből is kiderül – néha tényleg elég egy jó helyre odaszúrt mondat, egy összekacsintás, egy ölelés, hogy az ember ne maradjon egyedül a kétségeivel és a könnyeivel bezárkózva.

 

Fiala Borcsa

Képek: Guy Ferrandis Ressources

Az „Anyám és én – a mi pillanatunk” pályázat részletei:

Olyan történeteket várunk tőletek, amelyekben megírjátok nekünk, hogy melyek voltak azok a sorsdöntő pillanatok, amelyek anyukátokhoz köthetők. Lehet vicces, szomorú, emlékezetes, felejtendő, meghökkentő, tanulságos, traumatikus, felemelő, fontos (vagy akkor épp jelentéktelennek tűnő) pillanat, csak az a lényeg, hogy rólatok szóljon, a kapcsolatotokról, ami jellemző rátok, épített benneteket, vagy éppenséggel totálisan szétrombolta az addig stabilnak tűnő életeteket. NAGYON szeretnénk, ha férfiak is pályáznának!

Meddig, hová és mennyit?

ÁPRILIS 25-én éjfélig várjuk írásaitokat a szerkesztoseg@wmn.hu címre.

Maximum, de tényleg maximum 600–700 szó lehet a terjedelme. Körülbelül másfél gépelt oldal a határ.

Nagyon fontos, hogy az íráshoz mellékeljetek magatokról egy közös fotót is. Olyat, amin lehetőleg csak ketten szerepeltek.

Mit adunk cserébe?

A legjobb pályázatokat természetesen megjelentetjükEmellett a három díjazottunk és a díjazottjaink anyukái kapnak a Törley pezsgőtől egy-egy különleges, WMN-limitált, anyák napi rozépezsgőt.

Lesz majd egy ennél nagyobb meglepetésünk is, de ez egyelőre maradjon titokban! Idejében értesítünk benneteket mindenről, senki nem marad le róla.