Az intellektuális színész legszebb példája – 100 éve született Gábor Miklós

–

Napok óta Gábor Miklóssal kelek és fekszem. Ma már nem sokan vannak ezzel így, de valaha egyáltalán nem számított ritkaságnak, minden második nő szerelmes volt belé. Főleg azok, akik még láthatták színpadon. Én sosem. Túl későn születtem, vagy túl későn kezdtem érdeklődni a színház iránt. Utólag, felnőtt fejjel, az internetről kell magamba szívnom a lényét, de mint tudjuk, a színházi közvetítések sosem adhatják vissza az élő előadás levegőjét, vibrálását. Egy személyiség varázsát. Az „ott és akkor” jelentését.

Az a szerencsém, hogy Gábor Miklós jóval több volt, mint színész. Legalább annyira volt rendező és író is, és itt most nyilván az utóbbin van a hangsúly, mert a szó megmarad. Sajnos, mivel kivételes színész volt, az írói erényeit sosem ismerték el annyira, amennyire megérdemelte volna. Mindig csak „író színész” maradt, pedig lehetett volna simán „csak író” is. Igazi író. Olykor színházi esszéista, örök naplóíró, néhol szépíró. A könyveivel kelek és fekszem napok óta, és mivel én is írok, tudom, hogy ott megtalálom őt, az igazi Gábor Miklóst, szerepek nélkül, jelmez nélkül, a szájába adott mások szövegei nélkül. 

Persze ez lehetne bizonyíték arra, hogy mégiscsak elismerték: kiadták a könyveit. A Holmiban, a kor legnagyobb presztízsű irodalmi folyóiratában is megjelentek. De ahogy átok volt ránézve az, hogy még a tetejébe szép férfi is („csinos zseni” – ahogy az egyik könyve címében ironikusan, talán keserű szarkazmussal mondja), úgy átok volt a multitálentuma is. Nem szeretik az emberek, ha valakinek ennyivel több áldás jut a sorstól. Szép is, okos is, tehetséges is, sokoldalú is, érzékeny is, tisztességes is – ne már. Könnyebben emésztjük, aki csak egyféle, vagy egyvalamiben jó.

Ő persze gyűlölte a külsejét. (Ki ne gyűlölné?) „Arcom reggel a tükörben ráncos vénasszonyarc, csak egy órai munka, fürdés, fésülködés után kezd ismerőssé válni. De aztán, amikor végre megjelenik a tükörben az eladó, a jóképű arcom, azt meg csak nézem. Nem szeretem ezt az arcomat, mindenkit félrevezet. Nem kell, ami a lányok szívében ennek az arcnak szól! A nők ezt a maszkot szeretik, amely reggeli tükrömből végül is visszanéz rám? Hogy lehet ezt szeretni?

Én egy sohasem kész, hülye és szétfolyó alaktalanság vagyok, émelygek, ha azt mondják, hogy szeretnek, és erre az arcra néznek, mintha kamaszkorom rémült hiúságában kaptam volna magamra ezt az arcot, nehogy meglássák bennem apámat”

– írja a Sánta szabadságban. Másutt a testéről nyilatkozik hasonlóan.

Mégis, igen, ezért az arcért, ezért a testért bolondultak annyian, még a partnernői is. Amikor az Ármány és szerelemben játszott a Nemzetiben, a főbb szerepeket kettős szereposztásban adták. Gábor Miklós karakterét Básti Lajossal kettőzték le, akkori felesége, Ruttkai Éva szerepét pedig Ferrari Violettával – aki meg Básti felesége volt. Mégis, Ferrari Violetta jó pár évtizeddel később bevallotta:

„Gábor Miklósba olyan szerelmes voltam, hogy ez az érzés valamilyen módon végigkísérte az egész életemet. Neki erről nyilván fogalma sincs. A pályafutásunk alatt három mondatot sem beszéltünk magánéletről. A könyvében amolyan vampnak ír le, holott megszólalni is alig mertem mellette. Olyan volt ez az egész, mint egy romantikus álom. De a mesebeli herceg szóba sem jöhetett. Ő házas volt, én meg a Básti felesége. Amikor az Ármány és szerelemben haldokoltam és rám borult, azt hittem, tényleg meghalok…”

Ruttkai öt évvel korábban még a nézőtérről szeretett belé: „Emlékszem a Rettenetes szülők című darab ment a Művész Színházban, Várkonyi Zoltán akkori színházában, Gábor Miklós vendégszerepelt ott. Én a Vígszínház tagja voltam, úgy mondták, „a Vígszínház üdvöskéje”. Édesanyámmal elmentem a Művész Színházba, és megnéztem az előadást. Nagyszerű volt.

Néztem Gábor Miklóst, s mondtam anyámnak, abszolút szerényen: ez férfiben olyan, mint én nőben. Tetszett, nagyon tetszett, s arra gondoltam magamban, igen, ettől az embertől szeretnék egy gyereket. Nem szükséges, hogy feleségül vegyen, a lényeg, hogy kettőnkből egy nagyon jó gyerek születhetne. Tulajdonképpen belőlem indult.”

Az említett előadás, Jean Cocteau Rettenetes szülők című színműve egyébként Gábor Miklós egyik első nagy színházi sikere volt (amit még annyi, de annyi követett), és amiből jóval később, 1981-ben tévéjáték is készült a főszereplésével. A színpadi verzió idején még Rákosi Mária volt a felesége, akivel együtt végeztek a Színművészeti Főiskolán, de a házasságuk hamar tévedésnek bizonyult. Gábor Miklós azt írta később, „lázadásból” vette el, a szakításuk pedig mély bűntudatot hagyott benne, mert ez már a kommunista hatalomátvétel utáni időkre esett, és mindketten párttagok voltak. A feleségét azonban egy zűrös ügy miatt kizárták, és Gábor nem állt ki mellette (pedig állítólag ő vitte bele az ügybe). Sőt, hagyta, hogy a párt a vállára vegye, és immár Ruttkai Évával álompárt csináljon belőlük.

És tényleg, az ’50-es években náluk szebb páros talán nem is létezett. Gábor Miklós előbb a Nemzetiben, aztán a Madách Színházban játszotta a hősszerepeket, egyiket a másik után, és közben filmezett – Ruttkai a Vígben. Filmen és rádióban gyakran dolgoztak együtt, ezekből a legismertebb talán az Éjfélkor című filmalkotás, amiben a szerepeik szerint is népszerű művészházaspárt alakítottak, akik nem tudják eldönteni, disszidáljanak-e vagy sem ’56-ban. (Elég hihetetlen, hogy akkoriban, 1957-ben hagytak egy ilyen történetet megfilmesíteni.)

Gábor egészen ’56-ig hithű kommunista volt, így korábban a propagandafilmeknek is tökéletes főhőse. Állítólag már a Valahol Európában is ezzel a szándékkal készült (melyben ő alakítja az utcagyerekek vezérét), de a minősége révén jócskán többé vált, viszont az Állami áruház vagy a Budapest tavasz már végképp politikai célt szolgált. Nem is a filmjei miatt lett az egyik legnagyobb színészünk, neki a színpad volt a mindene. 

Még aki keveset tud róla, talán az is hallott a legendás Hamlet-alakításáról, ami 1962-ben került a Madách színpadára.

Ma már, egy elmosódott tévéfelvételből nehéz megítélni, mitől volt annyira nagy hatású, de Gábor naplójegyzetei bizonyítják, hogy milyen elképesztő kutató-keresőmunka előzte meg ezt a szerepet. És mivel Shakespeare legnagyobb hősei mind megtalálták (például egy másik híres Madách-előadásban, a Rómeó és Júliában ő volt a hősszerelmes Tolnay Klári mellett), úgy általában a Shakespeare-színjátszás mélyen foglalkoztatta, a korszak legnagyobb Shakespeare-színészének tartott Laurence Olivier munkásságát tanulmányozta (többek között egy Othello-hangfelvételt, amikor nem is tudott angolul), és Peter Brook-rendezéseit. Színháztudományi igényességgel próbálta megfejteni a különböző Shakespeare-felfogások titkát, és gondolkodott róluk hosszan a naplójegyzeteiben. 

Még tanulmányúton is járt kint Angliában, kifejezetten a Shakespeare-színjátszás nyomában, aminek keretében végre „élőben” is megnézhette az Othellót Olivier-vel, sőt aztán bevitték az öltözőjébe, ahol Cary Granttel együtt gratulált a brit csillagnak. (Ezt a jelenetet elég viccesen írja le a Kos a Mérlegen című könyvében.)

„Shakespeare az anyanyelvem, azonnal, egy az egyben mondani tudtam, már kezdőként”

– írta Ruszt Józsefnek már 1974-ben, akkor, amikor épp elhagyni készült a Madáchot. Húsz év után, miután túl volt legnagyobb sikerein (a Hamlet mellett például Shaw-tól a Tanner John házasságán, Füst Milán IV. Henrikjén, vagy Sarkadi Oszlopos Simeonján, hogy csak néhányat említsünk), úgy érezte, nincs tovább számára a körúti színházban. Ádám Ottó főrendezővel, illetve akkor már direktorral, egykori barátjával nagyon más irányban keresgélték a színház útját.

Gábor Miklós akkor volt ötvenöt éves, és kísérletezni akart. Műhelymunkát akart. Új színházi nyelvet és valódi közösséget, társulatot keresett. És ezt Ruszt Józsefnél találta meg, a Kecskeméti Katona József Színházban. De akkoriban az, hogy egy középkorú fővárosi sztárszínész leszerződjön vidékre, egészen megdöbbentő volt. Így írt erről a Kos a Mérlegen-ben:

„Amikor egy rendezőnkkel arról beszéltem, hogy Kecskeméten eljátsszuk majd a Berenikét, azt mondta: »Meg fogtok bukni vele«. »És ha nem?« – kérdeztem. »Akkor eljátsszátok harmincszor – és aztán mi van?« Nos, én bizony számtalanszor éreztem az elmúlt években, hogy száz telt ház előtt is mintha üres nézőtérnek játszanék, mert nem tudtam azt mondani, ami a legbensőmből fakadt, és éreztem, hogy a közönség visszhangja is megérdemelten – és megszokottan – langyos.

Igen, hagyjatok megbukni! Tudni akarom, hogy mit nem tudok!”. 

Tegyük gyorsan hozzá: nem egyedül vált ki a Madáchból, hanem a feleségével. Az akkori, immáron harmadik színésznő-feleségével, Vass Évával, aki a legtöbb nagy sikerében partnere volt (például a Hamletben is Ophélia, a Koldusoperában Lucy, vagy a III. Richárdban Lady Anna). Gyakorlatilag azonnal egymásba szerettek, amikor a tizennégy évvel fiatalabb Vass Éva megjelent a Madáchban, és előbb hatalmas sikerrel eljátszotta Anna Frankot, majd bekerült a Figaro házasságába. Csakhogy ez még 1958-ban történt, amikor Gábor Miklós fiatal házasként és az ötéves Juli apukájaként volt országosan ismert, beérkezett színész. Vass Éva pedig Bán Frigyes filmrendező felesége volt. 

Ezt az elementáris szerelmet azonban nem lehetett eltagadni – sem felvállalni. Mindketten úgy érezték, tizennégy éven keresztül. Aki elolvassa a Sánta szabadság utolsó oldalait, amin a szerelem kibontakozását írja meg Gábor irodalmi minőségben, lúdbőrőzni fog, garantálom. És nem tudja majd elhinni, hogyan tudtak ennyit várni arra, hogy hivatalosan is egy párrá válhassanak.

Így idézte fel ezt az időszakot Vass Éva később: „Szerelem volt a miénk. 1958-ban találkoztunk a Figaro házasságában. Ő játszotta Figarót, én Cherubint. Meglátni és megszeretni. Ez 1958-ban történt, és 1972-ben házasodtunk össze. Számolj utána, hogy ez a várakozás hány évig tartott. A legteljesebb titoktartás mellett. Hiszen mindegyikünknek megvolt a maga kis élete, családja.

Nem is volt semmi kapcsolatunk, csak a pici kis cédulácskák, amiket a kezembe nyomott. Én kiszaladtam, elolvastam, összetéptem. Sajnos. Ha ezek a kis cédulák most meglennének…

1972-ben házasodtunk össze, és 1998-ban ment el. Huszonhat év. 1958-tól számítva negyven. Ettől tudott a mi kapcsolatunk ilyen harmonikus lenni? Nem tudom. Azt hiszem, az angol királynő mamája halálakor írták le: »Könnyezhetsz, mert elment, mosolyogj, mert élt.« Mindig ez jut eszembe, ez a gondolat vigasztaló.”

Idős korukban is megmaradtak modern gondolkodású, kísérletező színészeknek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy utolsó társulati tagságuk a Független Színpadhoz kötötte őket (ez is Ruszt József színháza volt.) De nem tudom kihagyni, hogy meg ne említsem Gábor Miklós egyik nagy alakítását a Nemzetiben is: Shylockot A velencei kalmárból – ami azért is volt emlékezetes, mert a darabot több mint negyven év szünet után játszották újra Magyarországon.

Nekem ebből az alakításából ment olyan mélyre egy részlet, amit a tévében láttam, hogy sosem tudtam feledni – ahogy Szabó István Apa című filmjében, vagy Herskó Jánostól az N.N. A halál angyalában sem. 

Olyan ritka az intellektuális színész, és még ritkább, akit ezért nem lenéznek a színházi világban, ahol az ösztönösség sokkal nagyobb erénynek számít. Szinte hihetetlen, hogy egy Sz. J. monogrammal író kritikus már 1946-ban azt írta a Színház című újságban: „Gábor Miklós legnagyobb erénye, hogy szerepe fölépítésénél, de minden részletben is, a legkisebb mozdulat és hangsúlytól kezdve az egész jellem egységes megjelenítéséig olyan alapos lélektani meggondolás eredményét mutatja, amely nem is színészi, hanem írói munka.” Így maradt haláláig.

Gyárfás Dorka

Ismeretlenül is köszönettel tartozom Kocsis Katalin zenei könyvtárosnak a cikkben nyújtott akaratlan segítségéért, mert egy olyan blogot vezetett Gábor Miklósról, melynek nincs párja.

Kiemelt kép:  A Magyar Rádió 1-es (sztereó) stúdiója, Stanley Eveling Kedves Janet Rosenberg, Kedves Mr. Kooning című hangjátékának felvétele - Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán