A minap megkérdezte az egyik tízéves fiam, hogy ha egy országnak van parlamentje és miniszterelnöke, akkor mégis minek tart királyt vagy királynőt? Persze nem ő az egyetlen, akinek ez szöget ütött a fejébe, és akit nem elégít ki a válasz, hogy az alkotmányos monarchiák uralkodóinak szimbolikus szerepe van, a hagyomány tovább élését, a történelem folytonosságát, és a nemzet egységét fejezik ki stb. Én sem értettem igazán, mi ez a nagy hűhó körülöttük, miért van tele velük a bulvársajtó, miért követik százmilliók a családi eseményeiket – egészen addig, míg meg nem néztem a Netflixen a The Crownt. (Rá kellett beszélni, különben.)

Emberfeletti kihívások 

Ha a rajongójuk nem is lettem, arra azért ráébredtem, hogy tényleg érdekes jelenség egy európai királyi család a mai világban,

rájuk is nagy terhet rak, hogy uralkodnak is meg nem is, van hatalmuk meg nincs is, haladniuk kell a korral meg nem is, és folyamatosan újra kell értelmezniük a szerepüket, miközben gúzsba köti őket az intézmény és a több száz éves szabályok.

A fókusz persze nem az anyakirálynén van, ő ebben a történetben csak mellékszereplő, aki a tradíciókat, a stabilitást, a családi összetartást és a hátországot jelenti – ahogy valószínűleg a valóságban is.

Bár megközelítőleg sem nyomta soha olyan súly a vállát, mint ami a férjéét vagy a lányáét, azért neki is jólesett időnként eltűnni a skót hegyek között a világ szeme elől – legalábbis a sorozat szerint. Ha dönteni nem is neki kellett, egy matrónához méltón végigaggódott minden fontos eseményt, ami a családját és a hazáját érintette. És mivel átélte a teljes 20. századot, sőt csaknem két évvel túl is élte (2002 márciusában halt meg), jó pár krízist végigasszisztált.

Erzsébet királyné és II. Erzsébet királynő a The Crownban (Victoria Hamilton és Claire Foy)

A The Crown egyik nagy erénye, hogy végigköveti, milyen hatalmas változásokkal kellett megküzdenie ennek a réges-régi intézménynek (az angol monarchiának) az elmúlt hatvanöt évben, mióta II. Erzsébet váratlanul (apja hirtelen halála folytán) trónra került. A királynőnek hányszor kellett valódi mozgástér nélkül helytállni, uralkodóhoz méltón, de uralkodói eszközök nélkül cselekedni, ami időnként abban merült ki, hogy bölcsen ne döntsön sehogy.

Minden krízishelyzetben megőrizni a higgadtságát, a család és a brit kultúra értékeit, elismertetni vezetői képességeit, félretenni személyes érzelmeit. Mindig egy magasabb rendű célt szolgálni, egy közösséget képviselni, sosem a saját érdekét nézni.

Mindezt eleinte fiatal lányként (27 évesen koronázták meg) egy férfiak uralta világban.

És amellett, hogy tehát minden nap le kellett küzdenie saját emberi gyarlóságát, és valami emberfelettivé válni, nőnek is kellett lennie, anyának, feleségnek, nővérnek és családfőnek. Ebből a szempontból a The Crown egy emancipációs történet is, hiába játszódik egy mélységesen konzervatív közegben, aminek működését és létjogosultságát végső soron sosem kérdőjelezi meg.

Az esküvő, még az édesapa, VI. György brit király kíséretében (Jared Harris)

Állandó libikóka

Fel sem tudom sorolni, hány olyan helyzet és dilemma jelenik meg a sorozat két évadában, ami próbára teszi az uralkodót, miközben számára nincs megengedve a tévedés. Folyamatosan kompenzálni a férjével szemben, hogy a koronával együtt az ő „főnöke” is lett, hogy nemcsak a hagyományos alá-fölérendeltségben nem élhetnek (amelyben a férfi diktál), hanem mellérendeltségben sem. Ennek a kényes libikókának esik áldozatul a legnagyobb fiuk, Charles, akinek neveltetését Erzsébet kénytelen átengedni Fülöp hercegnek, hogy valamiben ő dönthessen. Akkor is, ha tudja, hogy rosszul dönt – akkor is, ha ennek a fiuk issza meg a levét.

Fülöp herceget Matt Smith alakítja

A húgával, Margarettel szemben is állandóan kompenzálnia kell, hogy a korona érdekei előrébb valók az egyéni érdekeknél, előrébb a családi köteléknél, a testvéri szövetségnél is.

Mindazt, amit a monarchia nem enged meg Margaretnek, Erzsébetnek kell jóvá tennie – nála is néha úgy, hogy hibázni engedi, még ha végzetes hibáról is van szó.

És persze a váltakozó miniszterelnökök gyávaságainak, gyengeségeinek, hibáinak is tükröt kellett tartania, időnként korrigálni is azokat – néha csak egy jó kérdéssel, néha egy szemöldökfelhúzással, néha kemény kioktatással (akkor is, ha egy olyan idős, tapasztalt és nagy tekintélyű politikusról volt szó, mint Winston Churchill). De a lényeg: stabil kontrollt mutatva.

Margaret hercegnő szerepében Vanessa Kirby

Bár az anyaságot sem élhette meg úgy, mint más földi halandó, Erzsébet időről időre gyerekre vágyott (négyszer szült). A sorozatból úgy tűnik, ez is gyakran volt egyfajta válasz arra a magányosságra és börtönre, amit a szerepe kényszerített rá. Hol a viharos házasságát igyekezett megtámasztani egy újabb utóddal, hol a női önbecsülését, hol a magánéletbe menekült a közéleti kötelezettségek elől, hol egyszerűen csak melegségre, gyengédségre vágyhatott.

Az anyai szív ereje

Tulajdonképpen az egyetlen ember, aki mellett önmaga lehetett, állandó küzdelem és bizonyításkényszer nélkül, az édesanyja volt.

A délutáni teázásaik, a közös tévénézések lehettek II. Erzsébet életének legnyugodtabb órái. A sorozatból úgy tűnik, igazi „anyja lánya” volt: hasonló értékrendet vallott és hasonló habitusú volt, mint az anyakirályné.

Az emberek hajlamosak alábecsülni azt, aki mindig ott van nekik, de a The Crownban Erzsébet nem esik ebbe a hibába. Kimondatlanul is hálás az anyjának a megingathatatlan támogatásért, és azzal köszöni meg, hogy soha nem él vele vissza, soha nem hoz rá szégyent. Fegyelmezett, kötelességtudó, erős és kemény, de alázatos maradt, és „jó lány” egész életében. Az anyakirályné pedig nagyon fontos küldetést teljesített: felnevelt és kinevelt egy olyan uralkodót, aki egész biztosan bevonul a történelembe – már csak azért is, mert még Viktória királynőt is túlszárnyalta a trónon töltött évek számában.

Könnyen lehet, hogy bennem a The Crown és a valóság kissé összemosódott, sőt, a fikció le is győzte a valóságot (amiről sosem tudtam sokat, mert eddig nem érdekelt). Tény, hogy ha II. Erzsébetről van szó, már előbb ugrik be Claire Foy arca, az anyakirálynéról pedig Victoria Hamiltoné. De mi ez, ha nem bizonyíték arra, hogy egy kivételesen hiteles, mély nyomot hagyó alkotásról beszélünk? Ne habozzatok megnézni!  

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Erzsébet királyné  és II. Erzsébet királynő az anyakirályné 80. születésnapján

További képek: IMDB