„A képesség és a hírnév nem mindig függ össze” – Interjú Kovalik Balázs operarendezővel

–

Gyárfás Dorka/WMN: Milyen gyakran jár haza?

Kovalik Balázs: Havonta, kéthavonta meglátogatom a szüleimet, barátaimat. Azért nem a világ végén élek. Persze, ha próbaidőszak van, akkor nem ingázom.

Gy. D./WMN: Nem érzi kicsit száműzöttnek magát?

K. B.: Nem, sosem volt ilyen érzésem. Nincs honvágyam sem, ami nem azt jelenti, hogy nem szeretem ezt az országot, de nem betegszem bele, ha nem vagyok itt. Fájdalmasabb lehet a világban honvággyal létezni… Én szerencsére mindig ott vagyok otthon, ahol épp élek.

Nagy falu ez a világ.

Gy. D./WMN: Azt sem bánja, hogy Magyarországon egyedül a Müpában láthatók a munkái, ott is csak évente maximum egy előadás, egy-két napig?

K. B.: Egy színházi embernek le kell vetkőznie azt a hiúságát, hogy örök érvényű dolgokat hozhat létre. Míg egy író, egy zeneszerző vagy egy szobrász olyan műveket alkot, amiket évszázadok múlva is elő lehet venni, addig egy színész vagy színházrendező munkája a pillanat művészete. Ebben az a szép, hogy az ember létrehoz egy előadást, ami aztán nem lesz. Nem olyan, mint a film, amit később elő lehet venni – bár valljuk be őszintén, a régi filmeket sem nézegetjük, néhány specialistán vagy rajongón kívül. Az 1930-as évek filmjei engem sem kötnek le, nem érdekelnek. Szívesen hallgatom viszont régi operaénekesek felvételeit.

Gy. D./WMN: Nem fájlalja, hogy ezt az operát nem lehet meghallgatni az eredeti szereposztással, amiben a kontratenor szerepet Farinelli énekelte?

K. B.: Ha már a filmről beszéltünk: Farinelli neve igazából azért maradt fenn, mert készült róla egy népszerű film. Azóta a „kasztrált énekesről” mindenkinek ő jut eszébe, holott jócskán akadtak rajta kívül is nagy énekesek, akiknek adott esetben nincs akkora hírük. A képesség és a hírnév nem mindig függ össze egymással, sokat számít az is, ki mire alkalmas. Az előbb a honvágyról beszéltünk: több olyan magyar operaénekessel beszélgettem, akik a pályájuk csúcsán – a '70-es, '80-as vagy a '90-es években – képtelenek voltak elhagyni az országot. Én ezt felettébb tisztelem, de ezáltal feláldozták a nemzetközi hírnevet.

Ferencsik János világhírű karmester lehetett volna, de neki itt kellett élni, és a Balatonon akart fürdőnadrágosan bográcsban főzni, így volt harmonikus az élete. Pedig akár a Metropolitanben vagy Chicagóban is vezényelhetett volna. Vagy a maiak közül itt van Kovács János: ő is akkora karmester, hogy bárhol a világon tárt karokkal várnák, de ő képtelen elmenni. Ez habitus kérdése is, nem csak a tehetségé. Visszatérve a produkciónkra: elképzelni sem szoktam, milyen lehetett az eredeti szereposztás, hiszen az egy korabeli játékstílus, zenei nyelv volt (vannak kollégák, akik ennek a rekonstruálásával foglalkoznak), de

engem – és a csapatomat – inkább az érdekel, hogy ez a darab hogyan szólít meg minket ma, és hogyan tudjuk olyanná formálni, hogy azzal egy mai huszonéves azonosulni tudjon.

Gy. D./WMN: Miért, be lehet őket csábítani egy operára?

K. B.: Én a növendékeimre gondoltam, akik ezt az operát előadják, és ők kimondottan érdeklődőek, mert a generációjuknak egy olyan rétegét képviselik, amelyiket izgatja, hogyan lehet valamivel elmélyülten foglalkozni. Kíváncsiak rá, mi történik egy áriával, ha kimozdítjuk a helyéből, vagy ha megtörjük a korabeli zenei forma szentségét azzal, hogy megismételünk egy részt benne… A barokk korban rengeteget improvizáltak és önkényeskedtek az énekesek pusztán azért, hogy a tudásukat fitogtassák, és az exhibicionizmusukkal ragyogjanak, tehát mi is megtehetjük ezt – egész más okokból. Mi azért, hogy egy érzésnél, egy gondolatnál megálljunk, és körbejárjuk azt.

Gy. D./WMN: Ezzel az operával nyílt meg 1748-ban a bayreuthi Markgräfliche Operaház, ami egy csodálatos barokk épület, és most, a felújítás után is az önök előadásával nyitották meg a kapuit. Milyen hatással volt önökre, alkotókra, hogy ezen a különleges helyszínen játszhattak?

K. B.: Természetesen a tér mindig hatással van egy előadásra, ugyanúgy, ahogy azok is, akik előadják.

Egy színész mágikus ereje nemcsak a tehetségében rejtőzhet, hanem például a szexusában is, ami megszólítja a nézőket. Van, hogy a nézők csak azért imádják a színészt, mert az olyan jó csávó, vagy olyan jó nő.

De olyan is van, aki nem szívesen lép be egy túlburjánzó, barokk színházterembe, mert az taszítja. Inkább egy letisztult Müpába akar jönni zenét hallgatni, mert úgy érzi, akkor csak a zenére kell koncentrálnia. Wagner is azért épített saját színházat Bayreuthban, hogy ott minden csak az előadásról szóljon, semmi ne terelje el a figyelmet róla. Elege volt abból, ami a XIX. században általánossá vált, hogy a színház nagyban szólt a társadalmi érintkezésről, egymás toalettjének bámulásáról, és a pletykálásról a páholyokban. Ő egy puritán színházat akart, amire mások azt mondták: egy istálló. Azóta pedig tömegek próbálnak jegyet szerezni ebbe az „istállóba”.

Gy. D./WMN: De milyen lehet ugyanaz az előadás itt, a Müpában, amit egy díszes, barokk színházban mutattak be?

K. B.: Változik, az biztos. Nem ugyanazt érzi és hallja a néző itt, ezen a skandináv stílusú nézőtéren, mint ott, már csak azért sem, mert az előadásunk reflektált arra a környezetre. Épp ezért készültünk az előadás előtt egy rövid beavatással, ami segített elhelyezni a produkcióban használt jelzéseket, szimbólumokat.

Gy. D./WMN: Viszonylag sokára, 2015-ben rendezett először Wagner-előadást Fischer Ádám felkérésére, amit idén június 8-án és 10-én megint lehet látni a Budapesti Wagner-napokon. Miért nem került sor erre korábban? Nem szereti Wagnert?

K. B.: Azért alakult így, mert felkérésre dolgozom, és a felkérések nem mindig az alapján érkeznek, hogy én mit szeretnék csinálni. De egyébként sem érzem úgy, hogy mindenképp meg akarnám rendezni Wagner műveit. Nem azt mondom, hogy nem izgatnak, de nem érzem, hogy különösebben közöm lenne hozzájuk. Csodálom, és időnként meghallgatom őket, de egyrészt nem biztos, hogy nekem is meg kellene rendeznem hatszázhatodikként, másrészt egyébként sincs bennem olyan becsvágy, hogy valamit meg KELL csinálnom. Vannak, akikben dolgoznak ilyen vágyak, bennem nem. Minden zeneszerzőnek van egy sajátos gondolkodásmódja, és bizonyos szerzők hozzám közelebb állnak. Például Janáček – az ő műveit rendezni nekem sokkal nagyobb kaland. Wagner egy mindent elmondó, mindent megkomponáló szerző, aki hihetetlenül realisztikus.

Én inkább azokhoz a szerzőkhöz vonzódom, akik nyitva hagynak területeket a gondolatok számára – de persze ez egyéni ízlés kérdése.

Gy. D./WMN: A bolygó hollandi rendezése mégis sikeresnek mondható, és azt nyilatkozta ezzel kapcsolatban, hogy attól tart, nem ért szót a mai fiatalokkal, akik már egy másik világba nőttek bele, és az életük egy részét a virtuális térben töltik. Közben pedig egy művészeti egyetem opera tanszakát vezeti, és gyakran rendezi a növendékeit.

K. B.: Nem jó szó, hogy tartok ettől, mert ez egy tény, és a világ rendje. Nem lehet a folyamatokat sem visszatartani, sem megállítani. Nem mondhatjuk a fiataloknak, hogy „Kisfiam, ne egy iPhone-nal a kezedben nőj fel, ne ezen tanuld meg, mi a kommunikáció”. Még akkor sem, ha ez a kommunikáció erősen megváltoztatja majd a következő nemzedékek gondolkodását és viselkedési módját. Mi sem fogadtuk el a nagyszüleink tanácsait, más ruhákat hordtunk, más zenéket hallgattunk, mást tartottunk jónak. De persze a kérdés ettől még az, hogy tudok-e kommunikálni ezzel a generációval, és akarok-e egyáltalán?

Gy. D./WMN: Egyetemen tanít, szóval az ön számára elengedhetetlen.

K. B.: A tanítás nem abból áll, hogy továbbadjam a tudásomat a növendékeimnek, vagy rájuk kényszerítsem az esztétikai nézeteimet, hanem arra, hogy kihozzam belőlük, ami bennük van. 

Művészeti területen nem úgy kell tanítani, hogy régebbi nagy példákat elemezgetünk, hanem azt kell elérnünk, hogy meg tudják jeleníteni, amit a világról gondolnak, és arra kell őket sarkallni, hogy egyáltalán gondoljanak valamit. A világ ugyanis inkább abba az irányba tereli őket, hogy nem kell gondolni semmiről semmit, maximum lájkolni. De lehet, hogy már az is egy régi iskola, hogy gondolkodásra akarjuk nevelni őket.  

Gy. D./WMN: Hogy kerül ma egy fiatal az opera műfajának közelébe?

K. B.: Az opera ma kétségtelenül nem olyan szexi, mint régen volt, mert nagyon komplex műfaj. Sokkal vonzóbb például futballistának, mint tenornak lenni, mert az utóbbiért egy csomó mindenről le kell mondani: a családról, a barátokról, az otthonról, hiszen állandóan utazni kell, és mindig a topon lenni… Ez kőkemény munka. Éppen ezért a tizenévesek közül egyre kevesebben gondolják azt, hogy ebbe az irányba akarnak menni, viszont aki akar, az már azt jelenti, hogy kifejezetten keresi a bonyolult feladatokat. Egy szűrő, ha valaki ezzel akar foglalkozni.   

Gy. D./WMN: Úgy látom, ma legalább annyira fontos, hogy egy operaénekes jó színész is legyen, mint hogy milyen a hangja.

K. B.:

Egy nagyon jó énekes egy helyben ülve is el tud játszani a hangjával egy egész drámát.

De nem mindenki képes erre, úgyhogy félreértés, ha egy énekes azt gondolja, hogy ennyi elég. Pavarotti például nem volt nagy színész, de ha meghallgatod a fiatalkori felvételeit, egyrészt hanyatt vágódsz a hangjától, annak szépségétől, kifejező erejétől és üdeségétől, másrészt pusztán a hallottaktól egy színházi élményben lesz részed – ez főleg a vígoperákra vonatkozik. De például Wieland Wagner már az '50-es, '60-as években is olyan színházi iskolát teremtett az operajátszásban, amiben a színészi játék nagyon lényeges.

Minden kor új formát keres és talál magának. A mai operajátszás visszatükrözi a világban lezajlott vizuális robbanást.

Régen az emberek nem láttak ennyi képet. Egész más belső munkát igényelt akkor elhelyezni magukat az őket körülvevő valóságban.

Ma már az éttermekben is szinte mindenütt fotókkal illusztrálják az étlapon szereplő ételeket, a tévéshow-kban pedig minden pillanatban szikrázik, mozog vagy pörög valami, még a fény is. Meg is kérdezem ilyenkor magamban: miért van erre szükség? Mit ad hozzá a műsorhoz? Ez olyan egyszerű. Mindegy, nem bírálni akarom, csak megállapítom. Hazafelé jövet a repülőtéren láttam egy hirdetést, ami a Széchenyi fürdő esti partijait reklámozta. Arra gondoltam, milyen érdekes, hogy a közönség hogy prüszköl és tiltakozik, ha egy rendező egy régi operát új tartalommal akar megtölteni, miközben senkit nem zavar, ha egy termálfürdő – ami arra hivatott, hogy ott lelazulj és relaxálj – egy yuppie diszkóvá alakul. De persze, a világ változik és megy előre. Tulajdonképpen rengeteget köszönhetünk az emberi becsvágynak. Nem lehet mondani, hogy csak rosszat okoz, mert ennek köszönhetjük a kereket meg a műholdakat is.

Gy. D./WMN: Marton László meséli önről a memoárjában, hogy színésznek készült, de ő rögtön látta, hogy valami másra lenne alkalmas a színházban, ezért segítette az elején. Hogyan érintette a vele kapcsolatos botrány? 

K. B.: Hát, először is nehezen érti az ember, hogy ezek a múltbeli sérelmek és bűnök miért évtizedek múltán kerülnek elő. Illetve persze értem: adott esetben tényleg húsz évbe kerül, mire az érintettek legyőzik a görcseiket, gátlásaikat, és végre tudnak beszélni róla. Csak azt gondolom, húsz év után ítéletet mondani kicsit furcsa. Hogy ő pontosan mit tett és mit nem, azt nem tudom megítélni – ha bűncselekményt követett el, akkor az ügyészségnek vagy a bíróságnak kell azt feltárni. De az a tendencia, amit a világban látok, és ami férfigyűlöletet kelt, számomra nagyon elkeserítő. Azt mutatja, hogyan lendülünk át abba, hogy mindig találjunk egy bűnöst magunknak. Olyan, mint a boszorkányüldözés. Ezeknek az ügyeknek nem arról kellene szólnia, hogy a férfiak milyen szemetek. Sorolhatnám azokat az énekesnőket, akik a liftben nekem nyomták a mellüket, hogy szerepet adjak nekik, vagy köldökig kivágott ruhában dőltek az íróasztalomra. Ez mi? Én is jelentsem fel őket szexuális zaklatásért? Ez az oldal is létezik, csak erről most nem beszél senki. 

Gy. D./WMN: Németországban is voltak ilyen ügyek?

K. B.: Igen, de nem lett ekkora visszhangja. Nyilván azért is, mert a német társadalom a II. világháború óta igyekszik szembenézni magával, és próbálja őszintén és radikálisan kibeszélni a problémáit. Amikor még diák voltam azon az egyetemen, ahol most tanítok, egyszer előfordult, hogy elégedetlenek voltunk a mozgás tanárnőnkkel, nem tartottuk őt elég jónak. Ezt jeleztük az osztályfőnökünknek, aki azt mondta: rendben, beszéljük meg. Behívta a tanárnőt és minket, és le kellett ülni megbeszélni a dolgot. Én meg csak ámultam magamban, hogy ilyen létezik.

Az otthoni, patriarchális rendszerben sosem éltem meg, hogy a diák a tanár szemébe mondhatja, hogy mi vele a baja.

Pedig ha ezt a tisztító munkát elvégzi egy társadalom, annál kevesebb szemét marad benne. Nem állítom, hogy Németországban nincsenek bűnök vagy sumákságok – vannak. De más a szintje. Az a balkáni dagonyavilág, amiben mindent elsimítunk és elkenünk, jóval több csontvázat dugdos a szekrényben. Mindkét nem oldalán – ezért lennék én óvatos. De jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról, csak sajnálom, hogy épp Martonnal kapcsolatban. Ám az, hogy téma lett, valóban fontos dolog. 

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Pályi Zsófia, Budapesti Tavaszi Fesztivál

Képek: Kerepeczki Anna/WMN