Antal Nimródból azalatt a bő egy évtized alatt, amióta Amerikában dolgozik, egy hollywoodi iparos lett, annak jó és rossz oldalával együtt. A mélysége, érzékenysége, emberismerete megkopott, a technikai tudását viszont kicsiszolta. Akinek elég, ha valami jól mutat a vásznon, mert dinamikus, divatos és menő – az meg lehet elégedve A viszkissel. De aki koherens karaktereket, értelmes párbeszédeket, hitelességet, netalán mondanivalót vár egy filmtől, az hamar csalódni fog.

A viszkis egy klisékre és sémákra épített látványos film, aminek elég megkapargatni a felszínét, hogy ezer sebből vérezzen. 

Az már az első képkockáknál nyilvánvaló, hogy egy olyan rendezővel állunk szemben, aki tudja, hová kell tenni a kamerát, akinek a képeiből erő és tudatosság árad. Már az első percekben le akar minket nyűgözni, ezért mindenbe belekap: mutat egy kis bankrablást, egy kis börtönt, egy kis kihallgatást, egy kis sanyarú gyerekkort. Egytől egyig ki vannak színezve. Mint a mesében – mármint a modern kori mesében, vagyis a hollywoodi filmekben – a szegény székely faluban mesebeli nagyanyó védelmezi a mesebeli paptól a mesebeli kislegényt, akinek aztán betoppan a mesebeli gonosz apukája, hogy mesebeli intézetbe dugja, onnan meg mesebeli katonai iskolába kerüljön. Már-már olyan naiv képet fest elénk Antal Nimród, mint az a két angol rendező, aki sci-fit csinált Dragomán György A fehér királyából, a valódi diktatúra fájdalmas valósága nélkül. Ugyanaz a kor, hasonló a helyszín, és a három rendező egyformán járatlan benne, Antalnak legfeljebb az ízlése jobb egy fokkal, és biztosabb a filmes tudása.

De ezeknek az epizódoknak a lúdbőrös hitelessége nem valósul meg, éppen ellenkezőleg: mítoszt teremtenek. És ezt Antal Nimród is érzi, mert mindjárt utána kiránt minket az együttérzésből, és jelzi: tudja ám, hogy a közönség egy részét nem győzte meg arról, miért kreál épp mesebeli hőst – és nem egy hús-vér embert – egy bűnözőből. „Ugyan már, azt hiszed, meghat bárkit is a sanyarú gyerekkorod? Hogy ezzel felmentheted magad? Még hogy a pénzért raboltál, dehogy! A figyelemre voltál éhes, híres akartál lenni. Az egész balhé csak az egódról szólt” – mondatja ki a nyomozóval, aki Ambrus ellenpontjaként jelenik meg a történetben.

Ezután a létező leghagyományosabb dramaturgiát követi: a Viszkis a nyomozónak meséli el az életét, aki elkapta. És miközben felidézik a múltat, azok az akciódús epizódokban megelevenednek előttünk. Csakhogy ez akkor működne jól, ha közben a kihallgatószoba is szétfeszülne az energiáktól, és a nyomozó valamint Ambrus között izgalmas kapcsolat alakulna ki. Ha a bűncselekmények kibontakozásával párhuzamosan a vele való szembenézés is lejátszódna a szemünk előtt. Ha mindketten egyformán beletennék magukat és a nyomorukat, és a végén két meztelenre vetkőzött karaktert látnánk, akik meglátják egymásban az embert. A jobb hollywoodi filmekben ez szokott történni, mert így van tétje az egésznek, így válik drámaivá.

Itt azonban a nyomozóval folytatott párbeszédek nemhogy egyre mélyebbre ásnának, hanem ellenkezőleg: egyre laposabbak; a két főszereplő  pedig nem közelebb kerül egymáshoz (és a bűn valódi arcához), hanem eltávolodik. 

Igaz ugyan, hogy a nyomozó egyszer csak kifakad, hogy neki erre az egész élete ráment, de ez teljesen váratlanul ér minket, semmi előzménye (hacsak egy íróasztalon tartott családi fényképet nem tekintjük annak, ami a lepukkant magyar környezetben amúgy is hiteltelen). Ahogy sok más jelenetben is megalapozatlanul viselkednek a karakterek. A viszkis csajáról (Móga Piroska) például megtudjuk, hogy jó házból való úrilány, aki mégis olyan nyitott és jófej, hogy esélyt ad az árva, csóró sportolónak (akkor még Ambrus is csak hokikapus). Majd egy kellemetlen családi bemutatkozás után – ahol a lány kifinomult szülei a Viszkis értésére adják, hogy nem benne látják a leendő vejüket – Ambrus eltűnik hónapokra, és csak akkor bukkan fel újra, amikor túlesett az első bankrabláson, és már van pénze. 

Kata persze duzzog, hogy most mit akar hirtelen, de a Viszkis előkap egy aranyláncot a farzsebéből, és ettől máris minden megoldódik. Itt üzenem Antal Nimródnak: a középosztálybeli lányokat nem lehet megvenni egy aranylánccal, ez az ábrázolás rájuk, és valójában minden nőre nézve sértő. Ráadásul a következő jelenetben Kata egy másik feltűnő nyakláncot visel, mint akit mégsem hatott meg az ajándék, sőt, nem jelentett neki semmit. De az ő karaktere végig csak lóg a levegőben, soha nincs látható oka, miért úgy viselkedik, ahogy, a Viszkissel kialakult kapcsolata nem fejlődik sehová, viszont a lezárása egy újabb, mindent megfejelő, önkényes fordulat. Sajnáltam Móga Piroskát, mert ebből így nem lehetett koherens karaktert építeni.

Hasonlóan kidolgozatlan két másik figura egy-egy kiemelt pillanata is. A Viszkis életében fontos szereplő volt a hokiedzője (Gazsó György), aki esélyt, lakást, és megélhetést adott neki, amikor nincstelen menekültként Magyarországra érkezett. El lehet képzelni, ez az ember mit érzett, amikor pár évvel később a tévéből megtudta, hogy kígyót melengetett a keblén. Sőt, ekkor azzal is szembesülnie kellett, hogy Ambrus a fiát is bevonta a nagyobb akciókba. Nos, ez a figura mindössze egy csöndes krokodilkönnyet ejt az irodájában, így dolgozza fel a csalódását, megrendülését, megaláztatását – ahelyett, hogy a korábbi viselkedésével összhangban, mondjuk, szétverné a berendezést. De a nyomozó is hasonlóan békés beletörődéssel fogadja, amikor Ambrus az ő hibájából kifolyólag megszökik az előzetesből, és ezzel hülyét csinál belőle.

Jó, tudom, álljak le, nem akarsz több lesújtó részletről olvasni.

Valójában nem is szeretném beléd sulykolni, hogy ez egy rossz film, mert végül is meg lehet nézni, egy darabig még így is szórakoztató.

De van egy-két további részlet, aminek a felidézése közben muszáj magamban röhögni. Ismered azt, amikor a reményt úgy ábrázolják egy filmben, hogy valaki becsavar egy égőt a lámpába, és lám, fény gyúl a helyiségben? Vagy az ellenkezőjét, amikor a dolgok rosszra fordulását a rendetlenkedő villanykörte szimbolizálja? Vagy tudod, amikor a tehetetlenséget, kilátástalanságot úgy mutatják be, hogy takarítás közben felborul a felmosóvödör, és kifolyik a szennyes víz mindenhová… Sajnos A viszkisben ilyen sokatmondó metaforákat is találunk.

A lényeg, hogy a film szinte összes hibája a forgatókönyvre vezethető vissza. Bölcsebb lett volna ezt nem egyedül Antalra hagyni, hanem egy társforgatókönyvírót ültetni mellé, aki jelez, ha logikailag valami nem stimmel, vagy a magyar közegben furán hat. (Például, amikor egy egyszerű postás produkál olyan motoros üldözést, hogy Jason Statham is megirigyelhetné tőle.) Akkor talán a történet mögöttes tartalmai is jobban kidomborodtak volna, mert így csak oda vannak kenve, nincsenek kidolgozva ezek sem. (Például az erdélyi magyarság vegyes tapasztalata az anyaországba való beilleszkedésben, vagy hogy miért drukkolt mindenki egy bűnözőnek a rendőrökkel szemben.) A sztori lekerekítését is segíthette volna egy profi szakember, mert most olyan, mintha egyszer csak kimenekülnének belőle. Tényleg Juszt László mondja ki az utolsó szavakat egy rossz minőségű tévéfelvételen? Végül még azt sem mutatják meg rendesen, amivel a film közepén poénkodtak: hogy Ambrusból vásári keramikusművész lett. Csak egy megkeseredett arcot látunk, és a felhajtást körülötte. 

Igazán kár. Mert egyébként azt hiszem, külcsínre valami ilyesmiben reménykedtek azok, akik A viszkist repesve várták. És sok minden működik is benne.

Kifejezetten tetszetősek a helyszínek, érdekes arcát mutatják a városnak. (Mondjuk, a kölcsönlakás, ahová Ambrus először beköltözött, kissé meglepő bútorritkaságokkal van tele.) Remekül erősíti az atmoszférát Yonderboi zenéje, és nem véletlen, hogy Szatmári Péter vált a magyar blockbusterek operatőrévé: ismeri a közízlést, és ügyesen tud stílust teremteni. A színészek közül nyilván az elsőfilmes Szalay Bence a lényeg, és ő igazán jó választás volt. Csak gratulálni lehet ehhez a debütáláshoz: elviszi a filmet a hátán, és árnyalt, átélt alakítást nyújt. Az igazi Ambrus arcán több a csibészség és keménység, de Szalay fiatalsága és érzékenysége megérinti a szívet.

Az akciójelenetekben Antal Nimród is a topon van. Kicsit minden túl hollywoodi – túl sok autó törik túl látványosan, és sokszor az egész üldözés öncélúnak és magamutogatónak tűnik – de azt hiszem, ez itthon inkább erénynek számít, ennyi kényeztetést megérdemelnek a nézők. Andy Vajna nyilván roppant elégedett, ő is erre várt rég.

Szóval, ha akad a filmnek egy olyan profi forgatókönyvírója, mint amilyen felkészült rendezője van, akkor talán nem is lenne hiányérzetünk. Így sem veszett fejsze nyele, sőt, mindennek ellenére sok nézőt kívánunk neki. De a tanulságokat nem árt levonni, hátha tervez még szerzői (tehát személyes) műfaji filmet Antal Nimród. Mert az tényleg szuper lenne, de most még a vérprofi műfaji film sem valósult meg maradéktalanul.

Gyárfás Dorka

A film főszereplőjével, Szalay Bencével készült interjúnkat ITT olvashatod el.