–

Kurucz Adrienn/WMN: Sírtunk, nevettünk, játszottunk a bemutatón. Nehéz eldönteni, színészként voltál-e jelen, vagy inkább pszichológusként.

Pokorny Lia: Ha választhatnék még egy szakmát – persze nem fogok –, akkor bizonyára pszichológus lennék. Nagyon érdekel a lélek. Tudom magamról, hogy képes vagyok igazán figyelni egy másik emberre. Pszichológusi szaktudásom nincs, de szimatom az van: elég megbízhatóan és gyorsan olvasok reakciókból, gesztusokból. Ebben a darabban a nézők a partnereim, számomra ismeretlen emberek. A történetnek van egy megírt váza, mégis minden előadás egészen más. Megérkeznek, és egyszer úgy érzem, nyitottak, buli van, csináljuk, máskor pedig egészen zárt burokban ülnek a nézőtéren. Ilyenkor egészen máshogy kell kezdenem, máshogy kell hozzájuk szólnom.

K. A./WMN: Mitől függ, hogy kit pécézel ki közülük?

P. L.: A megérzéseimre hallgatok. Belenézek a szemükbe. Hallom a nevetésüket, látom őket beszélgetni a partnerükkel. Körülbelül 15 emberről kell eldöntenem pillanatok alatt, alkalmasak-e ma este a közös játékra. Bennem is vannak kételyek egy-egy előadás előtt, néha azt gondolom, meghalok, ha ki kell mennem a színpadra, talán ők is így éreznek. De, ha rám tudják bízni magukat, akkor átvezetem őket a történeten, és közben megszülethet sokféle gondolat, érzés a közös térben. Lélekből játszunk, lélekkel játszunk, és ezért felelős vagyok a közönségért – akárcsak egy pszichológus a pácienseiért –, és épp a darab kapcsán ismertem fel, hogy ez engem mennyire boldoggá tesz. A felelősség elől sokan menekülnek, pedig annál nagyobb szabadság nincs a Földön.

K. A./WMN: Egy kicsit a családállításokra is emlékeztet a darab.

P. L.: Ugye? Nekem is eszembe jutott. Voltam már, általában nagyon nyitott vagyok mindenféle útkeresésre. Aztán néha zsákutcákba tévedek, de a családállítás nagyon izgalmas. A nézőtéren is efféle energiák vannak, a csuda tudja, hogyan érzékeljük, de érzékeljük. Elmesélek egy történetet, ami nem az enyém, hisz valaki megírta, de hozzáteszek sok mindent magamból. Te nem tudod, miről mesélek igazából, de rám hangolódsz, és neked is eszedbe jut valami a saját életedből. Van egy nagyon érdekes szituáció a darabban. Kihívok egy férfit, hogy játssza ő az apukámat, aztán helyet cserélünk, és ő lesz a kislány. Döbbenetes hatással szokott lenni ez a szereplőkre, domináns helyzetből hirtelen függésbe kerülni valakitől, aki számára az atyaúristen. 

K. A./WMN: Érdekes volt látni, hogy a férfiak, akik kevésbé szívesen beszélnek érzésekről, nehezebben nyílnak meg, milyen átéléssel, érzékenyen nyilvánultak meg.

P. L.: Nemrég kaptam egy üzenetet egyik barátnőm férjétől. Az a típus, akinek tartása van, jelenléte, ereje, két lábbal áll a földön, tudja, mit akar. Az előadás után azt mondta, nem szereti, ha vájkálnak a lelkében. De két nap múlva azt írta: épp az előadásról mesélek valakinek, és sírok. És megköszönte, hogy felszakadhatott benne a kontroll, és képes volt elérzékenyülni. Fontos tanulság lehet, hogy mindannyiunknak vannak nehéz időszakai, mégis elfedjük a fájdalmat, megszokjuk, lenyeljük, pedig nem vagyunk egyedül. Ki lehet, és ki is kellene gyakrabban beszélni, mit érzünk.

K. A./WMN: Pont te mondod, aki nem arról híres, hogy telekürtöli a világot a fájdalmával.

P. L.: Hát nem…

K. A./WMN: Ha az ember visszaolvassa az elmúlt évek interjúit, sokat nem tud meg belőlük rólad. Mondhatni zsonglőrügyességgel rakosgatod úgy a szavakat, hogy konkrétumok ne nagyon derüljenek ki a magánéleteddel kapcsolatban. Van, aki morcos és undok, így védi magát. Mások a kedvesség mögé bújnak. Te is közéjük tartozol, ugye?

P. L.: Almási Éva mondta nekem egyszer, hogy „mindenkinek kell egy páncél, a tiéd a kedvességed”. Ezzel nincs is baj, csakhogy én a kedvességemnek a kiszolgáltatottja voltam, nem tudom, talán a fiam születéséig. A kedvesség az ellenségemmé vált, mert azt jelentette számomra, hogy mindenemet odaadom. Aztán önvédelemből rá kellett jönnöm, hogy igen, alapvetően egy kedves ember vagyok, de olykor kedvesen is lehet azt mondani, hogy nem. Meggondolom, miről beszélek, és miről nem. Ez biztonságot ad. Ha folyton kitárgyalnám a magánéletemet, akkor úgy érezném, szétforgácsolódnék. Egyébként is, sokkal többet elmondok most, ebben a beszélgetésben magamról, mintha arról mesélnék, kivel randevúztam tegnap.

K. A./WMN: No, de kicsit mégiscsak kurkásznék a múltban. Megmaradt bennem egy mondat a darabhoz kapcsolódó videóból: „Kis bánat, smink, nagy bánat, kalap.” És ezt a te nagymamád mondta. Volt neked egy csodanagyid ezek szerint?

P. L.: Úgy hívták, Dalnoki Malvin.

K. A./WMN: Mintha Lázár Ervin lenne a névadó.

P. L.: A nagyszüleimnek gyönyörű neve volt. Szentkuti Etelkának hívták a másik nagymamámat. De Dalnoki Malvintól hallottam olyan okosságokat, mint például, hogy virágot és zsebkendőt lopni szabad. Vagy kis bánat smink, nagy bánat kalap.

K. A./WMN: Egy nő ritkán engedheti meg, hogy mert bánata van, kizárja a külvilágot. Marad a kalap…

P.L.: Vagy a fátyol, mekkora találmány!

K. A./WMN: Katasztrófa esetén meg konflis! Úriasszonyok voltak a nagymamák?

P. L.: Polgári család mindkét oldalról, az egyik nagypapám volt csak nemesi származású, a másik, Pokorny Endre, Malvin férje, dzsentris, duhaj életet élt, el is tűnt korán apukámék életéből. Dalnoky Malvin szigorú asszony volt, de imádott nőnek lenni, és én voltam a mindene.

K. A./WMN: Anyukád Kornélia, a te teljes neved Aurélia: mesélő nevek. Hóbortos család vagytok, vagy inkább, a nevek ellenére, nagyon is racionális?

P. L.: Inkább ez utóbbi. Sőt anyukám apukája, Mariányi Jenő, nagyon kemény ember volt, nevelőnő nevelte, katonatiszt lett. Etelka és Jenő kétszer házasodott és kétszer vált, de kis szünettel a második válás után is együtt maradtak. Szenvedélyes kapcsolat volt az övék, de Jenővel nagyon nehéz volt, a gyerekeknek nem volt szabad rossz jegyet hozni, és amikor hazamentek, ez nem túlzás: engedélyt kértek a belépésre, és jelentettek az apjuknak. A másik nagypapa meg a másik véglet volt, eltapsolt mindent. Szóval sokfélék voltunk, vagyunk.

K. A./WMN: A darab egy mondatban és az én olvasatomban: egy kislány meg akarja menteni az édesanyját, de önmagát menti meg. Te is a megmentős típus vagy?

P. L.: Igen. De rá kellett jönnöm, hogy ez tévút. Csak azoknak tudok segíteni, akik ki akarnak jönni a bajból. Ha valakinek az a játszmája, hogy szenvedni akar, akkor hiába tolom az energiát a kapcsolatba. Sok ilyen tapasztalás után fel kellett tennem a kérdést magamnak: miért csinálom?

K. A./WMN: És miért csinálod, Lia?

P. L.: Már nem csinálom! Visszaigazolásra vágytam, hogy hasznos vagyok, jó vagyok. De rájöttem, hogy fordíthatom olyan dologra is az energiát, amiből épül valami. Ott is megkapom a jutalmat, amiből töltekezhetek, mert látom az eredményt, nem csak tipródunk.

K. A./WMN: Misi, a 14 éves fiad két sorral előttem ült, olyan büszkének tűnt. Neki vajon mit adott ez a darab?

P. L.: Olyan helyzetekben látott, amelyekben még az életben soha. Hatott rá. Felkavarta. Azt mondta önironikusan, hogy ha nem lenne ilyen macsó, akkor többször bőgött volna.

K. A./WMN: Nemsokára kiröppen.

P. L.: És ez a dolga, efelé terelgetem. Hagyom, csinálja a dolgait, és komolyan veszem a döntéseit. Sose utasítok el semmilyen kérést csípőből, hanem átgondolom, kérek tőle egy órát. Ő pedig értékeli, hogy nem erőből és a szülői pozícióból osztom az észt. Szerencsére nagyon harmonikus a kapcsolatunk.

K. A./WMN: A hatalomról jut eszembe, hogy napok óta borzolja a kedélyeket a Weinstein-féle molesztálási ügy, és a metoo# kampány. Mit gondolsz róla színésznőként, nőként, hogy látod a helyzetet, és vannak-e saját, rossz tapasztalataid ezen a téren?

P. L.: Velem nem történt ilyesmi. Az ismerőseimmel se, de talán csak nem tudok róla. Fiatalkoromban előfordult, hogy átléptek egy határt, amiről nem is tudtam, hogy határ, mert nem igazán beszéltünk róla a szüleimmel, mit engedhet meg magának egy férfi, és mit nem. Jól neveltnek lenni megtanítottak, de a nemekkel gondom volt, különösen kamaszkoromban. Döbbenet, hány ember tudott ezekről a Weinstein-féle ügyekről, és nem beszéltek róla, hallgattak. Az elkövetők pedig, iszonyú, de nem értik, a hatalom felelősség, nem kiváltság! Az is megfogalmazódott bennem, hogy nagyon fontos lenne, ha mindenki szembenézne ezeknek a történeteknek a kapcsán saját magával, a saját hallgatásaival, árulásaival. Döbbenetes volt látni a Sárosdi Lilla-történet kapcsán a Facebook-kommenteket is. A fröcsögő dühöt, indulatot, agressziót minden irányból. Ideje lenne mindenkinek megtanulni kezelni a saját agresszióját. 

K. A./WMN: Mondj egy dolgot, azt, ami először eszedbe jut, és érdemes szerinted élni érte!

P. L.: Az egyik kedvencem a „nyugodtság, majd a reménytelen beletörődés” cetlije a darabban. Sokszor eszembe jut. Mennyire jó eljutni oda, hogy elfogadja az ember, ami van. Kisimulni a de jó lennéből…

K. A./WMN: Hiszel a sorsszerűségben?

P. L.: Múltkor mondta nekem valaki, hogy Lia, értsd meg, nincs minden kérdésre válasz. Szerintem meg idő kérdése, de van. Hiszem, hogy okkal történnek a dolgok, és mindennek következménye lesz. Ez nem félelmetes gondolat számomra, hanem megnyugtató. 46 éves vagyok, és ha visszanézek a kusza utakra, amelyeket bejártam, pontosan látom a csomópontokat, és felismerem, mi miért történt. És ez is egy olyan dolog, amiért érdemes élni. 

Kurucz Adrienn

Fotók: Csiszér Goti – Goti Photography/WMN