„Egy ilyen nőt nem lehet elhagyni” – Karafiáth Orsolya írása Karády Katalin születésének évfordulójára

–

Szép volt-e Karády? Nem tudom eldönteni. Darabos, csontos, nőietlen, még fotózni is nehéz volt, irdatlan csípőjét hosszan kellett állítgatni, hogy valahogy kinézzen a végén, ormótlan volt, már-már tagbaszakadt. Ezt mondja az egyik tábor. A másik hosszan méltatja zöld szemének örök, leplezhetetlen tüzét, orcájának különös ívét, szájának bíborát és meredek hajlását, kivillanó vállának csábos, tartózkodó erotikáját.

Amiben egyetért a két vélemény: Karády mellett egyszerűen nem lehet elmenni. Még ma sem. Szép nő annyi van, mint égen a csillag. Igazi díva viszont kevés. 

Sokan próbálták már a jelenségszámba menő ikonikus alakok rejtélyét megfejteni, de még senkinek nem sikerült. Mert a titkuk nem megfejthető. A kulcs a személyiségük maga. Vannak, akik ha belépnek valahová, onnantól egyetlen szó nélkül is övék a figyelem, ők lesznek az origó. Egy dívának lehet, hogy nem tökéletes az alakja, lehet, hogy nem vonalzóval szerkesztették az arcát. Egy díva rafináltan tökéletlen, és ettől vonzza annyira a tekintetet és a figyelmet. Ezért nem lehet eltekinteni tőlük hosszú évtizedek múltán sem. Ezért öröm most is, ha újabb könyv jelenik meg Karádyról, mint például a „Ne kérdezd, ki voltam” című, amelyben találunk publikálatlan leveleket is.

Egy díva hatásáról, erejéről tanúskodik az is, hogy mennyien próbálják feldolgozni őt. Még mindig hányan foglalkoznak vele. Hány arcát látják meg az évek távlatából. És mennyi út indul belőle.

Azt tudjuk, hogy csak a jó alapanyagot érdemes használni. És Karády első osztályú matéria. Így gondolja ezt Szalóki Ági énekesnő is, akinek van saját Karády-műsora is. „Talán a kilencvenes években hallottam őt először a Filmmúzeum csatornáján játszott Karády-filmek betétdalaiban – meséli Ági. – Nagymamámnak két Karády-lemeze is volt, ezeket időnként feltettük, és együtt hallgattuk a dalokat. Nagy hatást gyakorolt rám a Balázs Elemér Group 2000-ben megjelent „Always that moment” című lemeze olyan dalok feldolgozásaival, mint a „Mindig az a perc, a legszebb perc”, a „Nincs kegyelem”, vagy a „Halálos tavasz”. Ugyanebben az évben, a Ráckertben énekeltem először Fényes Szabolcs szerzeményét is, a „Holnap, ki tudja holnap látsz-e még„ címűt. A Besh O Drommal töltött fesztiváljáró, tomboló évek után vágytam a zenében a finom dekadenciára, intimebb, sejtelmesebb megszólalásra, előadásban pedig a nőiességre és eleganciára. Álomcsapattal vehettem fel a 2008-ban megjelent lemezemet olyanokkal, mint Juhász Gábor, Bacsó Kristóf, Szakcsi Lakatos Róbert és a 2014-ben tragikusan elhunyt Mohay András. Karádyval a zenén keresztül kezdtem tehát az ismerkedést: szeretem az éneklésén is átszüremlő iróniát, finom humort, melankóliát. A személyét övező titkok, pletykák nem érdekelnek, a felszín nem izgat olyan nagyon. Tisztelettel gondolok erre a magát szegény családból felküzdő kiváló nőre, a dívára, az emberre, akit igazságérzetéért, karakánságáért, szociális érzékenységéért is sokan méltatnak. Valahol azt olvastam, bántalmazott volt gyerekként, 1944-ben pedig a Gestapo vallatói súlyosan megkínozták. 1945 után az épülő új rendszer nem tűrte meg, ingatlanaitól megfosztották, kegyvesztetté vált. Nem véletlenül hagyta itt örökre Magyarországot. Az önkéntes száműzetésben megmaradt magyarnak, kőbányai lánynak: magyar költők verseivel és dalokkal járta az Egyesült Államokat. Amnesztiája után mégsem jött már haza: egy kalapot küldött maga helyett. Karády tartása inspirációt ad nekem nőként, emberként, énekesként is. Igyekszem kellő alázattal előadni a dalait, átérezni az ünnepelt díva, a bölcs asszony örömeit, szenvedéseit.”

Az Ágin átszűrt Karády dalokat hamarosan élőben is meghallgathatjuk. 2017 január 12-én a MOM-ban ad újévi koncertet „Csak egy nap a világ” címmel.

„Amikor az első könyvemet írtam róla 1989-ben, még nem kedveltem őt annyira, csak kíváncsi voltam, miért rajongtak érte ilyen sokan – ezt már Kelecsényi László író és filmtörténész meséli, a korábbi Karády-könyvek szerzője. – A könyv váratlanul nagy siker lett, utolsó példányig elfogyott, ezért jött a második kiadás, amibe írtam egy újabb levelet. A harmadik könyv 2010-ben, amikor Karády épp a századik születésnapját „ünnepelte”, már igazi kihívás volt, megmozgatott, hogyan lehet újat mondani róla, és közben a véleményem is „árnyalódott". Talán az az egyik titka, hogy hozzá hasonló nőt addig nem láttak a magyarok a filmvásznon. Hogy mi és ki a szép, az persze szubjektív. Vannak, akiknek az volt. Én nem tartottam annak, de ez semmit sem számít. Ami titokzatos még benne, az a sokértelműsége. Nő vagy férfi? Tehetség vagy nem? Kém vagy áldozat? Hogyan szökött meg az országból? Ezekre a kérdésekre még mindig nem kaptunk választ, Karádyban még mindig van sejtelem. Elképesztő rajongás övezte. Olyan volt, mint egy profán szentkép, aki/ami megvéd gondtól, bajtól, háborútól, házastárstól, mindentől. Karády egy értékbizonytalan korban a szerelem, az érzelmek halhatatlanságáról énekelt. Ez a legmaradandóbb benne. A hangja. Megszólal, és elbűvöl.”

Valóban, Karády hangja unikális, máig meg tudok őrülni, ahogy a szavakat hajlítja, ahogy a hangsúlyokat elhelyezi. Utánozhatatlan, ahogy ez a hang bemélyül, és – bár a szó torzul, nem érezzük nevetségesen modorosnak, inkább roppant izgalmasnak – azt halljuk, „az ő sorsa pontossan (igen két „s”-sel!) enyém. És ez a két „s” – ebben van ott ő.

Ez az, amit nem lehet tanulni. A hirtelen felkunkorodó sorvégeket, ahol a kontraalt pajkossá kanyarodik, mint sarokban a macska farkincája, aki ellopta a tálról a húst, de nem lehet rá haragudni. Az ilyen pillanatokban bukkan elő a nagyvilági nagyvadból a simogatásra, cukorkára vágyó kislány.

„Miért szeretlek úgy, mint senki maaas.” Igen, a-val, de mi mégsem érezzük, hogy maché lenne mindez, egyszerűen szívmelegítő, különleges, rajonganivaló.

Azt persze tudjuk, hogy Karády nem a kis pacsirta, aki eldalolja örömét-bánatát, tudjuk, hogy a kalapról a tüll elfedi az arc felét, meghagyva a titkokat, tudjuk, hogy minden kimondott (kidalolt) érzés mögött ott lapul még lefojtva, elhallgatva temérdek mély, kikívánkozó vágy és indulat.

Egy díva nem tesz ki mindent, még ha úgy is tűnik. Nem visszafojt, inkább elhallgat, elfed.

Smink fedi a vallomásokat is.

„Ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én (…) eldobsz mint egy szál gyufát, melynek nincsen lángja már, úgy fáj, úgy fáj. (…) Mégis köszönöm.”

Az elhagyott asszony szíve mintha hasadna, azt mondja „a nagy szerelmek nem gyógyíthatók”, de mégis úgy tűnik, elhagyatva is kegyet gyakorol, fájdalmában is megmarad elegáns, nagyvonalú. És ettől bárki megveszne. Egy ilyen nőt nem lehet elhagyni. Az ilyen nő mindig az események felett fog állni. Magányos alakja kiemelkedik, sziluettje fenséges, sajnálatot nem kér, a szánalmat lerázza magáról.

Ezt a félelmetesen vonzó, dominánsan nőies képet közvetíti számomra Karády, ezért is utánozhatatlan, utolérhetetlen, örök.

Karafiáth Orsolya

Nagyon köszönjük a képeket az Országos Színháztörténeti Múzeumnak és Intézetnek. (A képek külön engedély nélkül nem használhatók fel!)

A könyvhöz kapcsolódó, gazdag virtuális kiállítás IDE KATTINTVA tekinthető meg!