–

„Megtettem, ami tőlem telt, a munkában éppúgy, mint a magánéletben: szabályok nélkül, de állandóan szomjazva az igazságra”

Bár sokszor mondják, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, mégis úgy vélem, a jó szándék képezi az alapot ahhoz, hogy fontos és komoly dolgokat vigyünk véghez. Coco tudta ezt: divatlegenda lett, ám a szerelemben csak ideig-óráig adatott meg neki a harmónia, mégis állandóan törekedett rá. Hiába csalódott újra és újra, a látszólag törékeny, valójában viszont kőkemény Gabrielle rendületlenül ragaszkodott ahhoz, hogy hitelesen éljen. Van, aki magával hozza ezt a tudást, nekem viszont például évekbe telt megtanulnom, hogy azzal tehetek a legtöbbet magamért, ha a saját törvényeimet követem, és nem mások elvárásai szerint élek. Mindenkinek megvan a maga igazsága, amit célszerű felkutatni és vállalni.

„Még mindig jobb, ha egy kicsit alulöltözött vagy”

Na, kérem, itt a vallomás ideje: ha a felszínt nézzük, én sosem voltam és sosem leszek igazi Chanel-lány. Ugyanis a Chanel-lányokon látszólag minden tökéletes, a kosztümjük élére vasalt, a cipőjük makulátlanul tiszta, a parfümjük exkluzív és diszkrét, a hajszálaik engedelmesen simulnak a fejükre… ezzel szemben én úgy lépek ki az utcára, ahogy éppen érzem magam. Ha jó napom van, csinosan és összeszedetten, ha rossz… azt inkább hagyjuk. És pontosan ez az, amit annyira igaznak érzek a fenti mondatban: ha olyan napod van, nyugodtan légy alulöltözött! Vagy akár menj szembe tudatosan a trendekkel, de légy hű a saját stílusodhoz. Cocót több mint hatvanévnyi tapasztalat segítette abban, hogy tudja: egy nő akkor a legszexibb, amikor tökéletesen önmaga. Legyen az épp bármilyen.

„Ne pazarold az időd arra, hogy megpróbálsz ledönteni egy falat – inkább dolgozz rajta, hogy ajtóvá alakítsd!”

Nincsenek megoldhatatlan helyzetek, csak rossz megoldások: ez a sikeres emberek egyik legnagyobb titka. Ahogy az is természetes számukra, hogy ha egy probléma az istennek sem akar megoldódni, a legokosabb, ha elengedik, mert aminek vissza kell térnie hozzájuk, az úgyis visszatér (nevezetesen: a megoldás). Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szabad összetörni a kudarcoktól, mi több, jó is, ha megéljük a legmélyét, de belesüppedni a reménytelenségbe – Coco Chanel nem ismerte ezt. Ha le akart barnulni az alabástrombőrűektől hemzsegő Párizsban, akkor lebarnult, ha nem akart fűzőt adni a modelljeire, nem adott, és bár biztosan fájt neki, hogy a szakma és a vásárlók hosszú ideig elmarasztalták emiatt, eszébe sem jutott visszakozni. Eleganciájukban is szabadnak akarta látni a ruhái viselőit, ezért pedig nem lehetünk elég hálásak neki.

„Cseppet sem érdekel, mit gondolsz rólam. Én nem gondolok rád egyáltalán”

Két rövid mondat, melyekkel csodásan be lehet fogni egy rosszindulatú ismerős száját, vagy akár lepattintani egy tolakodó udvarlót. A XXi. század egy az egyben a „kifelé élés” korszaka: a közösségi oldalakon állandóan jobbnak, szebbnek, sikeresebbnek mutatjuk magunkat, mint amilyenek vagyunk, és ha bevalljuk, ha nem, nagyon is sokat számít nekünk mások véleménye, túlzottan sokat (tegye fel a kezét, aki még sosem akadt ki egy gonosz beszóláson). És mi az egyetlen valódi fegyver a kóstolgatás ellen? A teljes közöny. (Kivéve például a cyberbullying témakörét, de ez már egy másik történet.) Haladó szint: mosolyogj! Valakin, aki belemosolyog a szurkálódók képébe, nem lehet fogást találni, és higgyétek el, én is sokáig butaságnak gondoltam ezt, magamat pedig képtelennek rá, de egyik sem igaz. Tényleg hasznos, és meg tudom csinálni. Ahogy Szilágyi Domokos is írja az Utóhang című versében: „Nevenincs azt hiszi, pipaccsal legyőzheti a páncélkocsit/, s igaza van, mert a pipacs piros.”

„Húszévesen olyan arcod van, amilyet a természet adott, ötvenévesen olyan, amilyet megérdemelsz”

Hmm, igen, ezen nem nagyon van mit taglalni: van olyan családtagom, akit rendszeresen egy tízessel fiatalabbnak néznek a koránál, és olyan ismerősöm is, akit ugyanennyivel idősebbnek. Pedig le merem fogadni, hogy a ráncaik számában nincs nagy különbség, abban viszont annál inkább, ahogy az élethez és az öregedéshez állnak. Az előbbi hölgyet abszolút nem érdekli, mi való még „az ő korában” a külvilág szerint, azt teszi, amihez kedve van, és kész, míg elég csak összefutnom az utóbbival, rögtön a béka feneke alá kerül az energiaszintem. Korántsem a pozitív gondolkodásról beszélek, hiszen mindkettőjüknek van elég baja, de az egyikük úgy döntött, végignyavalyogja az életét, a másik meg nem. Ítélkezni persze nem tudok és nem is szeretnék felettük, mindenesetre kívülről úgy tűnik, a cselekvés konzervál…

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ UCLA Library Digital Collections Logo