„Hódító pasi vagy és gyötrődő asszony" – Levél Szabó T. Anna születésnapjára
–
Kedves Anna,
nem a névnapodra írok köszöntőt, mégis a neveddel kezdem, mert senkit nem ismertem soha, akiben ilyen magától értetődően testesülne meg az Annaság. Ahogy én képzelem, az Annákban ugyanúgy otthon van a fehér és a vörös – a mélyén alvadt feketékkel –, a szemérem és a dévajság, a kint és a bent, a magas és a mély.
Amikor még nem ismertelek, csak fotókat láttam rólad, irigyeltem az Annaságot tőled is, ahogy mindenkitől, aki birtokolta (el is határoztam, hogy valamikor egy könyvemben jól elszúrom majd egy Anna sorsát, hogy bosszút álljak ezért a tökéletes névért, de ez már másik történet). Aztán a zenekarommal feldolgoztuk a Se víz, se szél című versedet, én írtam neked az engedély ügyében, te válaszoltál, és a messziről csodált, zsigeri Annaságból hirtelen valami egészen személyes lett. A levélben te köszönted meg nekünk, hogy felhasználjuk a versedet, én pedig ekkor találkoztam először azzal, amit később, már aktív íróként annyiszor éreztem és érzek ma is: a mélységes hálával, hogy az ember azt csinálhatja, ami a dolga, és mások kíváncsiak erre.
Akkor kezdődött, hogy Szabótéannából egyszer csak „simán” Anna lettél, aki, bár utána évekig nem váltottunk pár szónál többet, mindenütt felismertél és köszöntöttél.
Nem tűnik nagy dolognak, te viszont tudod, a mi szakmánkban, a mi szorongó, büszke, bátor és gyáva életterünkben milyen nagyon fontos.
Tudnod kell, különben nem fogadnád olyan türelmesen a mai napig, amikor kiöntöm eléd az összes kételyem cseten, nem vennéd halálos komolyan, hogy véleményezd egy kezdő író szövegeit, és fáradhatatlanul biztasd. Nem mentettél volna fel egy kávézóban, mert én 32 évig azt hittem, azért alszom kétszer annyit, mint mások, mert lusta disznó vagyok. Neked viszont az első kérdésed volt, alszom-e eleget? „Egy írónak sokat kell aludnia, mi nagyrészt olyankor dolgozunk." És nem mondtad volna nekem azt, ami mindig eszembe jut azóta, ahányszor csak rámeredek a gyötrelmes, fehér felületre a monitoron, hogy szakadjon meg a szívem a figuráimért, különben semmit nem ér az egész.
Kiskoromban azt képzeltem, körülöttem minden él, hallottam a kidobásra szánt tejes doboz sikoltását, hogy ha kegyelmet nem is kap, legalább ne a tegnapi paprikás krumpli mellé vessük, hanem valami tisztább helyre, ahol méltóképpen fejezheti be a szolgálatot. Úgy képzelem, hozzád is beszélt minden, különben honnan tudnád, Anna?
Hogyan tudnál magadra húzni ennyi bőrt, beszélni ennyi szájból, nézni ennyi tekintettel? Nem, korántsem képes rá mindenki, így biztosan nem.
Hódító pasi vagy és gyötrődő asszony, versek és novellák a könnyűről, a nehézről és az elbírhatatlanról, mesék annak, aki most gyerek, vagy valaha volt, vagy mindig az lesz (bármit tegyen), és olyan jó, Anna, de annyira, hogy nem akarod mindig szépen csinálni, lazán vállalod a mocskot is, mert tudod, ami fontos, úgyis átragyog, de közben ebből is csak annyit használsz, amennyi kell, nem engedsz a kísértő dagonyának, hadd köszönjem meg, hogy ízlésed van – ha létezik megtanulhatatlan abban, amit csinálunk, hát ez az.
Hadd köszönjem meg, bocsánat a szentimentalizmusért, de hát egy születésnapon mégiscsak legálisabban szentimentális az ember, hogy nincs olyan szöveged, amitől távol akarnál maradni, nem fáradsz el benne, hogy széthasogasd a lelked, hétnél sokkal több darabra, írásonként egyre, és horcruxokat csinálj belőlük, mint valami kíváncsi, csak játszásiból gonosz, nyughatatlan Voldemort. És meg akarom köszönni a mosolyodat, ahogy te megköszönted az enyémet egyszer „a mosolygós írók nevében”, jó veled együtt tudni, hogy az ilyen mosoly úgy hazugság, hogy sose az, minél szélesebb, annál élesebben világít a sötétben, mint egy erős fényű zseblámpa, kiforgatja a titkaikból a legrejtettebb sarkokat is.
A te kortársadként, téged nézve könnyű bátornak lenni, Anna! Könnyű elhinni, hogy az irodalom nem bánt, csak megkóstol, kiharap belőlünk egy darabot, annyi meg kell is, hogy legyen mit visszanöveszteni.
Amíg visszanő, az nyilván nem kellemes, de közelről kell nézni, nagyon közelről, zseblámpa-mosollyal, és lejegyezni mindent, szépen, pontosan.
Én nem is tudom, hány éves lettél most, vagyis persze tudom, de nem ez érdekel, a hajódat te irányítod, a puttonyodba te pakolsz. Én csak örülhetek, hogy „magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled”, az Annaságod segédletével az Évaságomat, a folyton kétkedő, szenvedélyes szerzőt ugyanúgy, mint a gyereklányt, akinek megszakadt a szíve egy kétségbeesett tejes dobozért.
Ölellek: Éva
