–

John Williams amerikai író 1965-ben írta ezt a regényt. A történet a huszadik század első felében játszódik, egy amerikai férfiről szól, aki egy missouri földműves családból származik. Agrártudományt tanul az egyik ottani egyetemen, ám hamarosan átnyergel a bölcsészetre, és az angol irodalomnak szenteli életét. Szó szerint: tanár lesz ugyanazon az egyetemen. Gyakorlatilag semmi nem történik vele évtizedeken át, magánélete kisebb-nagyobb kudarcok csendesen vállalt sora. Az egyetlen állandóság az életében, melyben nem enged kompromisszumot, az a tanítás.

A szerző nem érte meg a világsikert, ahogyan főhőse, William Stoner is különösebb feltűnés és sikerélmény nélkül távozik az árnyékvilágból a könyv végén. De letéve e remekművet azt érezzük, hogy minden szimpátiánk az övé, és értékes emberként távozik, és talán igazságot szolgáltatott a sors a figura megalkotójának is a posztumusz világhírrel.

Ezek persze csak szép szavak, a lényeget nem tudom velük elmondani. Mert a lényeg az, hogy a Stoner remekmű, az irodalom egyik csúcsa: ha azt mondom, méltó a nagy klasszikusokhoz és a lélektani realizmus világhírű mestereihez, akkor csak az irodalmi kategorizálást végzem el.

A Stoner egy olyan könyv, kedves olvasó, amit nem kategorizálni kell, hanem olvasni: behúzódva egy csendes, árnyékos helyre (nyáron), betakarózva valami meleg pléddel (télen), lassan, ráérősen, gyönyörködve.

Kiélvezve minden mondatát, a belőlük áradó szomorú, fanyar, csendes hangulatot, ami olyan, mint a (történetben többször megjelenő) égetett avar kesernyés, mégis kellemes illata.

Szembemegy mindennel ez a regény, ami manapság úgymond „sikeres" lehet

Nincsenek hősei, nincsenek benne lenyűgöző fordulatok, sem mélynek tűnő bölcseleti nagyotmondások. Főszereplője egy szelíd, a saját életét irányítani nem nagyon képes férfi, aki megadóan tűri, hogy házassága és az abból születő gyermek iránti szeretete se tehesse boldoggá. William Stoner  figuráját talán a könyvet méltató Tom Hanks játszhatná el a leghitelesebben, ő biztosan megmutatná az Örök Amerikai Kisembert. Életének egyetlen fordulata van csupán, mielőtt végérvényesen beáll a soha el nem kanyarodó vágányra.

Ez az egy fordulat a regény egyetlen „regényes” vagy drámai pillanata: az akkor még agrárszakot hallgató fiatal Stoner egy kötelező irodalom-kurzuson meghallja a tanár előadásában Shakespeare LXXIII. szonettjét – és egyszerűen beleszeret az irodalomba, jóllehet ezt sem ő maga, hanem a tanára fogalmazza meg kicsit később. „Ön szerelmes, Mr. Stoner. Ilyen egyszerű.” Ilyen egyszerű – írja a szerző, és igen, ennyi történik, Stoner irodalmár lesz. Körülötte zajlik a történelem, Amerika elmegy két világháborúba, ő nem megy el. Beleszeret (vagy azt hiszi) egy megközelíthetetlennek tűnő lányba, nagyjából első látásra, később kiderül, mindketten alkalmatlanok a szenvedélyes kapcsolatra, ezért beletörődve élik a rossz házasságot; később még egyszer szerelmes lesz, de ezt a valódi, szívbe markoló érzelmet is elengedi a botrány elkerülése miatt. És vívja a maga csendes harcait az egyetemen a rosszindulatú felettessel – nagyjából ez az egy állandóság van jelen az életében a tanításon kívül.

A stílus!

A kötet igazi ereje a stílusában rejlik: ha irodalomtanár lennék, magam köré gyűjteném a diákokat az órán, leülnénk a földre, és úgy olvasnék fel nekik a könyvből, időnként megkérdezve, mit szólnak hozzá, hogy egy „semmiről” nem szóló történet ilyen gyönyörű lehet?

A Stoner az, ami miatt az irodalmat kitalálták: nem a sekély igazságok, hanem a jelentéktelen apróságok szép megfogalmazása, a stílus és a mondanivaló csodálatos egysége. A könyvből árad a csendes szomorúság, mégsem szomorú. Ezt hogy csinálta Mr. Williams? Hát úgy, hogy ő és a „hőse”, tehát Williams és William szinte szerves egy – a könyv stílusa pontosan ugyanolyan, mint a főszereplőé. Csendes, tűnődő, meghitt történet egy csendes, tűnődő emberről, aki nem tud Nagy Döntéseket hozni.

„Felesleges ember”, írhatnánk róla a XIX. század orosz hőseihez hasonlóan, de William Stonernek, velük ellentétben, van célja: a tanítás. A regény végén mégis felteszi magának a kérdést: mi volt az értelme? Nem tudunk rá megnyugtatóan felelni, pedig ekkor már mi is ott állunk mellette, és fogjuk a kezét, súgnánk neki: ne legyen szomorú, nem volt hiába! Lám, a semmiből is lehet világhírű az élete, Mr. Stoner, ön csak egy kitalált alak, de mi tudjuk, hogy létezik. Bennünk él, néha mi is szeretnénk ilyenek lenni.

Az a bizonyos LXXIII. szonett így végződik:

Bennem már csak az a kis láng lidérclik,

Mely ifjúsága hamván haldokol,

Mint ravatalon, amelyen kivégzik:

Amiből kelt, vissza abba omol.

Ezt látva, csak erősödik szerelmed,

Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.

Nos, ha John Williams regényhőse egyvalamit elért nem éppen regényes életével, az nem más, mint ez a szeretet: az olvasóé. Remélem, sokan kedvet kapnak, és elmerülnek ebben az égetett avar illatát hordozó, gyönyörű regényben.

A magyar könyvborító, Park Kiadó, 2015

(A Stoner című könyvet Gy. Horváth László fordította. Shakespeare LXXIII. szonettje Szabó Lőrinc fordítása)