A Szeptember végén egyik legszebb szerelmes versünk.

Ezt pedig a legütősebb sora: „elhull a virág, eliramlik az élet." A forma nagyon vagány, olyan, mint a hexameter. Ha lenyiszáljuk minden sor első szótagját, szabályos háromnegyed-hexametereket kapunk:

Nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Zöldel a nyárfa az ablak előtt, Látod amottan a téli világot? Hó takará el a bérci tetőt.

Milyen kis finom táncikálás, ugye?

Miért nem volt ez jó Sándornak?

Hát mert a magyaros, verbunkos-szerű lüktetés azért sokkal szilajabb, fickósabb:

MÉG nyílnak a völgyben a kerti virágok,

MÉG zöldel a nyárfa az ablak előtt, DE látod amottan a téli világot? MÁR hó takará el a bérci tetőt.

Petőfi keni-vágja a ritmust, de ez sosem önmagáért való bűvészkedés, mindig minden a többletjelentés kedvéért történik.

Vessük csak össze az izzó ifjú házaspár életének szívdobogó ritmusát:

Jöjj, kedvesem, ülj az ölembe, ide...

Tám támdada, támdada támdada dám…

Az idősödő szülőkkel való konfliktusos, nehézkes, mégis megható viszony egyenletes lejtésű leírásával:

Borozgatánk apámmal, ivott a jó öreg...

Tadam-tadam-tadam-dám, tadam-tadam-tadám…

Előbbi vers röppen, a második poroszkál.

Az sem véletlen, hogy Ferenczi György és a Rackajam megzenésítésében a Szeptember végén soraiból kikacsint Bob Marley, mégpedig döbbenetes pontosan, a belül meglévő taktusra felelve:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Buffalo soldier Még zöldel a nyárfa az ablak előtt in the heart of Amerika.

Biza, Sándor átkacsint évtizedeken és ezer kilométereken, és lepacsizik a nagy jamaikai szabadság-kergetővel.

És akkor még nem is beszéltünk a témáról, hiszen ez az egyik legelső zombivers. A költő sajátos kísértetjárással fenyegeti kedvesét, ha halála után képes lesz más férfira is ránézni. Így mennydörög fenyegetőleg:

Én feljövök érte a síri világból az éj közepén.

S oda leviszem azt.

Mármint az elárvult gyászfátyolt.

Ha a Petőfi-szobor iránti ájult tisztelet szemszögéből nézzük a helyzetet, azt fogjuk szajkózni egyre:

Hej, hogy megérezte a géniusz a saját korai halálát...

Meg azt is, hogy milyen rútul elhagyja az ő halhatatlan szellemét ez a méltatlan, középszerű némber...

És így tovább...

Na, de: álljon meg a fáklyásmenet, kinek van joga biztosítékot követelni párjától a HALÁL UTÁNI szerelemre vonatkozóan?

Nyilván senkinek. Mindegy is, zseni vagy közember (esetleg zseni polgártárs) az illető.

Tegyük szívünkre a kezünket! Melyikünk nem kérdezett hasonló, félig-meddig játékos képtelenséget a szerelem hevületében?

– És akkor is szeretnél, ha szegény lennék és öreg és csúnya és buta és undok és büdös és ragyás és lógna a mellem, és szőrös bibircsókok lennének a testemen?

– Hát persze, te gyönyörű, édes, kedves, fiatal, bababőrű angyalom, naná, hogy úgy is szeretnélek!

Vagyis a mézesheteit töltő koltói költőnek igaza is van meg nincs is igaza.

Aminthogy minden szerelmes téved... és mindegyiknek igaza is van egyben.

Lackfi János jegyzetei elhangzanak hétről-hétre a Petőfi Rádióban

Kép: Ködös ősz (Leonid Afremov, olaj, vászon)