–

Néha talán azt érezzük, hogy olvasni már nem annyira menő. Verseket olvasni pedig egyenesen ciki. Az átlag könyvkiadó és az olvasó többnyire tényleg hajlamos azt hinni, hogy versekkel megjelenni a könyvpiacon kész öngyilkosság, vagy csak úri hóbortjaikat különösen perverz és veszteséges módon kiélő irodalmárok érthetetlen hobbija.

Erre cáfolt rá néhány évvel ezelőtt Lackfi János és Vörös István közösen írt könyve Apám kakasa címmel, mely óriási siker lett. Az ominózus kötet, melyben olyan feledhetetlen darabok láttak napvilágot, mint a Józsika, Józsika csápol, sok család mindennapjaiba csempészett humort, és játékosan hozták hozzájuk közelebb a verseket. Nálunk intenzív használatnak volt kitéve a könyv első kiadása, melyet sokat forgattunk, szeretgettünk a lányaimmal: szabályosan belaktuk. Megsúgom, hogy ez az előzéken szereplő macska eredetileg fehér lenne fekete körvonallal. Léna lányom viszont, úgy gondolta, a cica színesen jobban mutat, ezért a rajzot feldobta ezzel az impulzív, szivárványos satírozással. (Az „alkotás” a kiemelt képen látható.)

De az Apám kakasa című kötet nemcsak a családokkal szerettette meg jobban a költészetet, hanem a tanárok dolgát is megkönnyítette: mennyivel egyszerűbb úgy kötelezőket tanítani, hogy néhány vicces, alternatív változat is rendelkezésre áll, nem igaz? A Családi körről a 11 éves nagylányom a napokban például őszinte szomorúsággal így fogalmazott: „Unalmas az a vers: egyszerűen idegtépő részletességgel ad elő mindent.” Pedig ennek is létezhet izgalmas verziója, mint ahogy Lackfi János átiratában létezik is: „Este van, este van, zsibong az egész ház./ (-Bejöjjön? Ne jöjjön?) A homály kinn bénáz.”

A második kötet is hamar be fog épülni családunk lelki kelléktárába, előre érzem. Egyelőre még csak én alapítottam egyszemélyes fanklubot, hiszen pár napja érkezett haza a könyv, de úgy sejtem, máris sikeresen terjesztem a kórt. A lányaim azonnal meg is jegyezték, hogy mennyi szín van benne.

Ki kell emelnem Molnár Jacqueline illusztrációit és tervezői remekét, melynek köszönhetően a kötet egy igazi műtárgy lett, olyan vizuális megoldásokkal, amelyeket bármelyik nyugat-európai kiadvány megirigyelhetne. Jacqueline és Lackfi már összeszokott páros, rengeteg közös gyerekkötetet jegyeznek, melyek megálmodása során az illusztrátor többször bebizonyította, hogy minden egyes munka alkalmával képes megújulni, és kísérletező kedve soha nem szűnik meg. Színes képei nem nélkülözik a vizuális mókázást, ugyanakkor olyan archaikus emberi erő, kozmikus vibrálás és zsigeri líraiság hatja át őket, hogy szinte külön történetet szőnek a képek mellé. Ha kell, a szívünkben lüktető vérerek hálózatával. Frida Kahlo, Országh Lili, Dezső Andrea, Niki de Saint Phalle és Picasso retinába égő színei, ősi formái, jelképei lebegnek, suhannak az oldalakon át, hogy kékítőt, zöldítőt, sárgítót vagy épp pirosítót oldjanak az ég vizében. Vagy lelkünk vizében.

Ha a képek ezúttal jobban a lélek mélyére hatolnak, az nem véletlen. Hiszen a szövegek sem feltétlenül elégednek meg egy-egy klasszikus költemény mosolyfakasztó, könnyen emészthető átiratával. Bár kétségkívül van egy-két olyan lazább darab, mint a Bulizóknak való, a Plaza Balassi, az Állampolgárok dala, A budai büdösvízhez, a Variációk hatalmas szerelemre, az internet népe által felkapott Fekete router, vagy az egyik nagy kedvencem a Nem tudhatom… Star Wars-átirata:

„Nem tudhatom, a Star Warsba mit gondol bele más,

nekem gyerekkorom e csillagoktól ragyás

kis bóvli, messzeringó űrkosz bugyutasága.

...

Sivatag táj. Képembe néha adrenalin-

pörgető pillantással Leia bambul bele,

úgy izgatott, két oldalt miért tárcsás a feje.”

Az alaphang a második kötetben mindezek ellenére zamatosabb. A témaválasztás terén a szerzők sokkal bátrabbak, narrációjuk újabb és újabb dimenziókat tár az olvasó elé, akárcsak az oldalakon minduntalan felbukkanó vonalpontos hálózat, mely egyszerre csillagtérkép, internetháló, kapcsolati szövevény, börtönrács, testünkben futó érgyökérzet vagy lüktető sejtfal. A Tudod, hogy nincs mentséged például, olyan görbetükröt tart a márkákat és tárgyakat halmozó fogyasztói társadalom elé, melyben csak az nem veszi észre saját torz tükörképét, aki örök vakságot fogadott. „Pöpec cipődet varrják gyerekkezecskék” írja Lackfi, hogy így zárja le: „Vadonba kéne menned,/ahhoz, hogy száz rabszolgád/végre szabadon engedd!”

De a komolyabb témák akár napjaink hazai, politikai szétziláltságát, szellemi roncsoltságát is pellengérre állítják egy-két szövegben, mint amilyen A széthúzás himnusza vagy a Krónikás ének 2016-ból, melyből ez a két sor üti a legjobban szíven az olvasót:

Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, édes!

Pengésdróttal védett, lakható, erkélyes.”

A kötet azonban nemcsak humorban, szókimondásban, elevenségben bővelkedik, hanem nyelvi ínyenceknek, verskortyoló fanatikusoknak is igazi csemege, akik egy-egy jó lüktetésű, finom szavakkal érlelt sort képesek hosszan dekantálni, majd átöblögetni velük a tudatukat. Ilyen lírai csodaművek például a Körúti hóesés, Az orvosnál, Az erőltetett gyerek, a Nyelv híján való siralom, vagy két favoritom: a János imája és a Reggeli részecskék. Olyan szövegek ezek, melyeket olvasva jólesőt sóhajtunk, mert mellettük végre kicsit kiszellőztethetjük a szívünket.

Finy Petra