wmn - bosch

– 

Az ügy, amiben mindenki egyetért

Az angolok sok mindenről híresek, ám ebbe a halmazba a kiváló, izgalmas konyhájuk nem tartozik bele – és ezt ők pontosan tudják. Mint egy kulináris Midas király, amihez nyúlnak, pocsék lesz. „A kenyér, amit Londonban ettem, valójában egy rettenetes csiriz volt, összekeverve krétával, timsóval és csontok hamujával: ízre unalmas, az emésztésnek meg káros” – idézte fel borzongva emlékeit Tobias Smollett, skót író 1771-ben. Másfél évszázad alatt sem sokat javult a helyzet, legalábbis Virginia Woolf szerint, aki szintén lesújtó véleménnyel volt az angol konyháról. „Ami Angliában főzés néven fut, az maga a förtelem. Agyonfőtt káposzta. Bőrszíj keménységűre sütött húsok. Zöldségek megfosztva az ízes héjuktól. Egy komplett angol család elélhetne azon a mennyiségen, amit egy angol szakács a kukába hajít.”

Hogy mentse a menthetőt, W. Somerset Maugham zseniális tervvel hozakodik elő: „Ahhoz, hogy Angliában jól egyél, naponta háromszor kellene reggelizned”. Vagy: létezik egy B opció, legalábbis Bill Marsano író szerint, akinek remek ötletét mi is követni fogjuk:

„A brit birodalom azon eltökélt angol generációk melléktermékeként jött létre, akik végigkalandozták a világot abban a reményben, hogy végre találnak valami rendes ételt.”

Miért, ó, mondd, miért??!

Bevallom, sokáig nem értettem, miért képtelen nemhogy kiemelkedőt, de még egy viszonylag elviselhető fogást sem kreálni egy olyan ország, ahová flották ezrei szállítják a fűszereket, zöldségeket, gyümölcsöket, egzotikus hozzávalókat a világ minden csücskéből, ráadásul a kiindulási alapjuk sem rossz, hiszen tengerük is van, meg zöldellő mezőik, nyájak, gulyák Tehát mégsem arról van szó, hogy a sivatag közepén kellene összerittyenteni valami ízleteset egy darab éhhalál szélén tengődő kecskéből meg egy marék homokból. A tantusz akkor esett le, amikor egy nagyon kedves, tősgyökeres londoni barátomhoz voltam hivatalos vacsorára. Azon még csak-csak túltettem volna magam, hogy vegetáriánus lévén (a kergemarha-kór óta megrendült a bizalma a kormányában, és tiltakozásul nem eszik semmilyen állatot) húsmentes sheperd’s pie-t, azaz vega pásztorpitét készített. Ám amikor azt láttam, hogy a köretnek feltálalandó zöldborsót sótlan, lobogó vízbe dobja, majd ott gondosan színtelen, ízetlen pürévé főzi, miközben rendre elereszti a füle mellett a kétségbeesetten elsipákolt javaslataimat ekkora barbárság láttán, miszerint „talán ha csak egy kis vajon megpárolnánk, mit gondolsz???” – nos, akkor valami összetört bennem.

Hölgyeim és uraim: íme, a „medzsik”!

Pedig az alap, azaz a pásztor pite nem rossz ötlet, viszonylag gyorsan finom ebédet lehet belőle rittyenteni, gavalléros mennyiségű zöldséggel úgy felturbózva, hogy még a finnyásabb gyerekek sem fogják kiturkálni a „nemszeretemeket” a tányér szélére.

Ha pedig édesburgonyával tetőzöd be a húsos ragut, amit előtte indiai fűszerezéssel raktál át a negyedik dimenzióba, olyan étel születik belőle, hogy a vendégeid garantáltan párás szemmel fognak neked hálálkodni.

Én tizenkét főre készítettem, mint mostanában mindig, ha irodai főzésre kerül a sor – sokan lettünk, na, és szerencsére mindenki szereti a hasát, én meg őket, úgyhogy win-win! Ha te kevesebb emberrel operálnál, mert nem őrültél meg, akkor arányosan oszd el a mennyiségeket.

Négy hatalmas édesburgonyát meghámoztam, felkockáztam és sós vízben puhára főztem, leszűrtem, és 200 gramm vajjal összetörtem. Közben két kiló darált marhát két felkockázott vöröshagymával, egy nagyobb darab lereszelt friss gyömbérrel, és négy gerezd fokhagymával kókuszvajon lepirítottam, megszórtam egy-egy evőkanál csilivel, garam masalával, római köménnyel, fahéjjal, sóztam, borsoztam, majd rádobtam két felkockázott padlizsánt, két felkockázott kápia paprikát, három paradicsomkonzervet, és bő fél óra alatt sűrűre főztem.

(Ez a mennyiség három tepsibe fért csak el.) A tepsi aljára két ujjnyi vastagságban leterítettem a húsos ragut, és annak a tetejére kentem az édesburgonyás pürét, majd forró sütőbe dugtam egy fél órára, amíg kicsit megpirult a teteje. A végén megszórtam korianderrel, majd átadtam magam az ízek és színek kavalkádjának, amivel, azt hiszem, Woolf, Smollett és Maugham is elégedett lett volna. A maguk visszafogott, brit módján.

Fiala Borcsa