–

Szívesen előadnám, hogy azért szeretek utazgatni a világban keresztül és kasul, hogy pallérozzam az elmémet és minél több kultúrát magamba tudjak szívni, de őszintén? Kit akarok becsapni. Én kérlek alássan, Világevő Jókuti Andráshoz hasonlóan, enni megyek mindenhová. Ha a csávóm bemondja, hogy neki a következő hétvégén Miskolcra, Tatára vagy épp Piripócsra kell utaznia, nem tartok-e vele, akkor én már guglizom is vadul Miskolc, Tata és Piripócs legjobb éttermeit, elmerülve a menüsorokban, az ide vonatkozó gasztroblogokban és ajánlókban. Kizárólag akkor tartok vele, ha az gyomornedvileg indokolt, azaz nem hiába futtatom össze a nyálat a számban.

Mert szép dolog a szerelem, de a nap végén úgyis csak az számít, amit megettél. Hiszen az örökre veled marad.

Így hát, amikor Portugáliát, és azon belül is Portót szemeltük ki úti célnak, akkor én egyből azt kutattam, mit érdemes ott megenni, majd nyúltam is a zsebkendő után, hogy letörölgessem a szám két sarkából előbuggyanó nyáltengert. Kiderült ugyanis, hogy Porto fő specialitása a „tripas á moda do Porto”, azaz a portói pacal. Pacalkodásban még viszonylag tejfelesszájú vagyok, jó sokáig idegenkedtem ugyanis a frottírtörölköző kinézetű marhagyomor bekebelezésétől. Aztán úgy alakult, hogy idén tavasszal Firenzében jártam, ahol módomban állt egy jó kis toszkán pacalt az arcomba tolni – és egyúttal arra is ráébredni, hogy balga fejjel elvesztegettem az életemből 41 potenciálisan végigpacalozható évet.

Ezt a hibát nem akartam többé elkövetni, úgyhogy még le sem szálltam a portói állomáson, már ott figyelt a telefonomban elmentve a város öt legtutibb pacalozós étterme.

De képzeld! Teljesen hiába.

Kiderült ugyanis, hogy a legtöbb helyen pacalt csak a hét egyetlen napján – többnyire szerdán – főznek,

ami egyet jelent: a fapadossal hosszú hétvégére érkező magyar turista Portóban vagy megelégszik a silányabb minőséggel, vagy örökre búcsút int az álmának, hogy megkóstolhassa a portói pacalt. Komolyan mondom, kész tragédia… lett volna, ha az utolsó helyen, ahová zokogva estem be, hogy bár kedd van, tudom, de adjanak már nekem egy kis marhagyomrot, szóval ott meg nem szán a pincér, és figyelmembe nem ajánlja a taverna másik világhírű specialitását: a steaket parázsburgonyával és esparregadóval körítve.

Így ismerkedtem meg az ételek Shrekjével, az egyszerűségében is nagyszerű zöld mousse-szal, a portugál köretek koronázatlan királynőjével, akivel akkora cimboraságba kerültem, hogy már alig vártam, itthon én is megfőzhessem.

Az esparregado, azaz a zöld püré ugyanis nem más, mint zöld színű zöldségek és besamelmártás házassága. Elkészíteni pofonegyszerű, tálalni meg maga a gyönyör – főleg, ha van otthon nyomózsákod.

Ha minden igaz, egy közép-portugál farmon látta meg a napvilágot, ahol a gondos háziasszony igyekezett okosan felhasználni a betakarított terményeket, tehát tulajdonképpen bármilyen zöld színű zöldség megfelel a célnak. Bár a legtöbb recept a spenótot jelöli meg fő alkotóelemként, de az én portói pincérem szerint bátran csaphatsz mellé kelleveleket, ceruzababot, petrezselymet, zellerszárat is.

Én ezúttal egy csomag fagyasztott spenóttal és egy kevés kelbimbóval ugrottam neki a témának. A zöldségeket megpároltam, fokhagymával, sóval, borssal ízesítettem, majd leturmixoltam. Egy nagy lábosban megolvasztottam 100 gramm vajat, megpirítottam rajta három evőkanál lisztet, majd a zöld pürét hozzákeverve pár perc alatt készre főztem. A masszát nyomózsákba töltöttem, és az oldalanként négy–négy percig sütött steak és a sütőben olívaolajjal egy szűk órán át piruló krumpli mellé nyomtam. Egyes receptek azt tanácsolják, hogy a végén tegyél bele egy kis ecetet, de megmondom őszintén, nekem egyáltalán nem hiányzott belőle.

Hanem tudod, mi hiányzott? Egy jó kis pacal. De nem adom fel, „jön még Portóra én”.

 

Fiala Borcsa

A képek a szerző tulajdonában vannak