–

Egy másik generáció, teljesen más skillekkel

A 21. század valóban a technikai vívmányokról szól, a digitális bennszülötteknek pedig szinte gyerekjáték minden új használati eszköz, de úgy tűnik, hogy a régi eszközök használatához nem elegendők az új skillek. És ugyanez igaz fordítva is. Hiába dolgozom már több mint húsz éve digitális környezetben, a technika világa azóta sem került hozzám közelebb. 

Nemrégiben elém került egy videó a Threads felületén (egyáltalán nem tudom, hogy kerültem oda, ne is kérdezzétek, de állítólag regisztrált felhasználó vagyok). A kihívásban két amerikai tizenéves fiúnak négy perce volt arra, hogy egy régi vonalas, kézi tárcsázós készüléken felhívják a megadott számot. ITT láthatjátok a videót

Nos, nem jött össze nekik. Egyszerűen nem értették, mi az összefüggés a kagyló felemelése, a vonal hangja és a tárcsázás között.

Egy pillanatig sem kárhoztatom őket. Ha nekem 14 éves koromban a kezembe adott volna valaki egy mobiltelefont, én is pontosan azt csináltam volna, amit ők. Fogalmam sem lett volna, mit kell megnyomnom, mit kell vagy nem kell hallanom. Valószínűleg ezek a srácok nemigen néztek retró filmeket, mert ott azért láthatták volna, hogyan zajlott a telefonálás régebben.  

A telefon, ami az életet „telefonja”

A telefon ma már tényleg nélkülözhetetlen túlélőeszköz, noha én például alig használom telefonálásra, viszont minden másra igen. Talán túlságosan is sokat van a kezemben, legtöbbször épp az egészen apróra zsugorodott memóriámat pótolom vele, pedig milyen jó is volna nevekre, eseményekre, film vagy könyvcímekre emlékezni „telefonos segítség” nélkül, de sajnos nálam egyre csak romlik a helyzet.

Persze azért nagyon örülök a mind okosabb és még annál is okosabb telefonoknak, még akkor is, ha a funkciók negyedét sem tudom használni. Mit nem adtam volna gyerekkoromban egy bármilyen, akármilyen telefonért!

Ha valaki a szocializmusban nőtt föl, mint például én is, azok számára csupán álom lehetett a saját lakásukban lévő vonalas telefon.

Nemritkán tíz-húsz évet is várni kellett a telefonigénylés után, míg végre tényleg bekötötték a készüléket. A telefonvonal igazi státuszszimbólum volt a hiánygazdaságban. Aki telefont kapott, az már volt „valaki”. Például téeszelnök vagy tanácselnök, híres művész, illetve olyan személy, akit az állambiztonság ilyen módon próbált „észrevétlenül” megfigyelni. Szóval nem lehetett ám akárkinek telefonja a Kádár-korban. A politikusok például a híres K-vonalon keresztül kommunikáltak, de ahhoz már tényleg igazi tótumfaktumnak kellett lenni, hogy valaki ilyet kaphasson. (Erről ITT olvashattok egy nagyon izgalmas összefoglalót.)

„Telefontalan” gyerekkor

Azon a településen például, ahol felnőttem, talán hat-hét készülék volt összesen: