Steiner Kristóf: Te döntesz a holnapról, de ha változást akarsz, azt ma kell elkezdened

–

Holnap lesz az a nap, amelyre annyira vártunk. 

Holnap minden más lesz. 

Holnaptól erős leszek. 

Holnap kiderül. 

Holnap megint megmérettetünk. 

Holnap új harc vár ránk. 

Holnap hátha kegyelmet kapunk.

Holnap véget ér a szenvedés, így vagy úgy. 

Holnap is lesz nap. 

Holnap találkozunk. 

Mondjuk, gondoljuk, hisszük, pedig a holnap igazság szerint kísértetiesen hasonló a mához, ami nem meglepő, hiszen… rokonok. A tegnap táplálta a mát, a ma energiái sem szakadnak-szűnnek meg éjfélkor, minden, ami holnap történik majd, a ma döntéseinek, folyamatainak eredménye. Így aztán a holnapról mint önálló entitásról, a jövő kezdetéről, a reménysugárról beszélni, valójában (szerintem – de szabadon ne értsen egyet velem, akinek úgy jobb) nemcsak felesleges, de még tán kártékony is. 

Olyan, mint azt mondani: „Végigzabálom a decembert, mert a január majd feltölt az újrakezdés áldásával, és pikk-pakk lefogyok.” Vagy: „Ezt a doboz cigit még elszívom, ha már félig üres, és majd ha elfogyott, lesz erőm nem cigizni.” Meg: „Most jól kihisztizem magam, aztán a párom majd megérti, milyen mélyen megsértett az önérzetemben, így hát, ha kibékültünk, mintapár leszünk.” 

Nem, ilyen nincs. Ahogyan olyan sincsen, hogy ha tegnapról mára hulladékmentes háztartást vezetünk, az elmúlt évtizedekben felhalmozott szemetünk holnaptól nem szennyezi a Földet. 

Meg olyan se, hogy ha vasárnap elmegyünk templomba, és meggyónjuk a bűneinket – bocsánatot kérve az Úrtól –, akkor hétfőtől mindenki, akivel türelmetlenek, gerinctelenek, kellemetlenek voltunk, egyszeriben szentként tekint majd ránk. És – fájdalom – olyan sem létezhet, hogy megállítjuk a világot, hogy alaposan átgondolhassuk, mégis mitől, hogyan lehetne jobb, szebb, igazabb a holnap. 

Olyan viszont létezik, hogy felelősségünk teljes tudatában most azonnal változtatunk. Olyan is van, hogy nemhogy holnapig, de a következő percig sem halogatjuk azt, amire ebben a pillanatban képesek vagyunk, ha rászánjuk magunkat. 

Olyan, hogy kimondjuk: „Most!” – felismerve, milyen sok személyes és globális káosz fakad abból az egyszerű emberi tulajdonságból, hogy azt hisszük: ha rumlit csináltunk magunk körül, akkor becsukhatjuk a szemünket egy kicsit, majd „holnap” kinyitva minden rendben lesz. 

Persze szó sincs róla, hogy a jövőt tervezni ostobaság volna, ahogyan arról sincs, hogy ne tekinthetnénk az előttünk álló útra bizakodva – csak azt ne várja senki, hogy a következő kereszteződés majd meghozza a megoldást. Igen, szerencsés véletlen, váratlan jó hír, sorsfordító szerencse valóban történhet bárhol, bármikor, bárkivel – de passzívan várakozni a csudálatos csillagállásra olyan, mint éhesen abban bízni: a kajafutár véletlenül hozzánk dobja be a szomszéd pizzáját. 

Jobb hát azt mondani: „Elkezdem holnap helyett ma járni a változás ösvényét, tudván: eleinte úgy is meg-megbotlom majd.” 

Vagy: „Megtalálom magamban azt az erőt, amit külső energiaforrástól várok, tudván: minden érzelem belülről fakad”. És a legfontosabb: „Tudatosítom magamban, hogy sem holnap, sem jövőre, sem öregkoromra nem lesz »kész« a tökéletes élet és makulátlan a világ, így aztán a toxikus perfekcionizmust még ma elengedtem”. Ezzel együtt pedig a bűntudatot is. Azért, mert egy éve még nem tudhattam, nem érthettem, amit ma tudok, amit ma értek. És mert, aki állandóan bűnösnek érzi magát, az büntetni fogja magát – ez pedig megfosztja attól a lehetőségtől, hogy önnön teremtő erejét felismerve – mostantól másképpen működjön.  

 

A szemét, amit Józsi kidobott a kocsi ablakán, nem bomlik le attól, hogy Józsefünk átállt a szelektív gyűjtésére, és nem támad fel minden hal, akit Joli a szilveszteri vegánfogadalma előtt megevett azzal a felkiáltással, hogy „a hal nem hús” – de az ember nem köpheti szembe saját, percekkel, napokkal, hetekkel, hónapokkal, évekkel ezelőtti önmagát, csak mert akkor még másképpen priorizált. 

És akkor még itt van az az aspektus is, hogy nem mindenkire virrad rá a holnap. 

Ez persze nem ok arra, hogy fejvesztve nekilássunk mindent és még többet megtenni, megenni, megbeszélni, meggondolni, megérteni még ma – hiszen a FOMO, a „fear of missing out” nem tudatosságot, hanem szorongást gerjeszt –, de arra mindenképpen jó, hogy tudatosítsuk magunkban: minden mulandó. 

Mulandó minden, mi jó s rossz, és mulandó a lehetőség is, hogy hasznosan, helyesen éljünk. 

„Holnap hullák vagyunk” – szokta mondani édesapám, széles vigyorral az arcán, s míg én – buddhista családban felnőtt gyerekként – mosolyogva bólintok, mindig akad valaki, aki azt mondja: „Jaj, Gyula, ne mondj már ilyet! Ezer évig fogsz élni”. És bár a papám nem szokott vitába szállni senkivel, mindannyian tisztában vagyunk vele: sokkal nagyobb eséllyel halunk meg holnap, mint hogy ezer évig éljünk. 

De az ember nevű önellentmondó masina már csak így lett összerakva. Be van rezelve, mi lesz vele holnap, de ha valaki nem azt feleli neki: „Minden mesés lesz!”, hanem „A holnap lehet ilyen is, olyan is, de parázni tőle nem teszi sem jobbá, sem rosszabbá!”, akkor befogja a fülét. Csak azt hallja, amit meg akar hallani. És ezzel párhuzamosan nagyrészt azt mondja, amit mások hallani akarnak. 

  

„Ne aggódj, hogy elhagyott a Béla, mind a tíz ujjadra akad majd egy sokkal jobb” – ahelyett, hogy: „Sajnálom, hogy ezen keresztül kell menned, engedd meg magadnak a gyászt, értékeld át, mi az, amit többé nem tolerálnál egy kapcsolatban, és ne feledd: lesz még napsütés”. Valamint: „Tudom, min mész keresztül, én is elveszítettem az édesanyámat, vigasztaljon a tudat, hogy most egy felhőn csücsülve szórja rád az áldásokat, és gondoskodik a boldogságodról” – nem pedig: „Rettenetes, felfoghatatlan fájdalmat érezhetsz – ha bárhogyan tudok segíteni, akár csak azzal, hogy békén hagylak, kérlek, szólj”.

És: „Holnap minden jobb lesz” – pedig az igazság se nem több, se nem kevesebb, mint hogy: „Holnap holnap lesz”. Mi pedig maradhatunk ugyanolyanok, mint ma voltunk – ha akarunk. Lehetünk kicsit, vagy sokkal rosszabbak is, ha hagyjuk magunkat. 

Valamint, ha merünk elvonatkoztatni attól az illúziótól, hogy a holnapnak mi volna a szerepe, feladata, kötelessége az életünkben, lehetünk akár jobbak is – s így aztán jobban is.