–

Ez a film is úgy kezdődik, mint a többi: Kisvakond kidugja a fejét a föld alól, arrébb taszít néhány kupacot, és körülnéz a világban. Nem messze tőle egy forgalmas országút terül el, annak a szélén pedig egy defektes autó húzódik félre. A sofőr előkap a zsebéből egy távirányítót, ami kicseréli helyette a kereket, Kisvakond pedig suttyomban bepattan a hátsó ülésre, és együtt hajtanak a férfi házához. Ott a távirányító kinyitja a kaput, majd a férfi vacsorát rendel vele magának, és a falból máris ott terem előtte a terülj, terülj, asztalkám. Befalja a ropogósra sült grillcsirkecombokat, egy robotkar szépen letörli a zsírt a szája széléről, és már viszi is fürdeni. 

A fémkarok levetkőztetik, belemártják a szappanhabos kádba, megpaskolják innen, megdörzsölgetik onnan, majd kihúzzák a vízből, és szépen tisztára törülgetik. Végül egy futószőnyegen beérkezik a nappaliba a tévé elé, és ott kényelmesen elhelyezkedik, míg Kisvakond titokban utánacsinálja az egész ceremóniát. Csakhogy ő nem elég óvatos, és a vacsora végeztével a szennyes tányérokkal együtt a mosogatógépbe kerül, ott meg olyan fényesre suvickolják, hogy albínó Kisvakond lesz belőle. 

Már eddig is vicces epizód a Kisvakond álmodik, de most jön csak a java. 

Rá kellett ébrednem, hogy a legjobban azt élvezem, amikor a Kisvakondban meztelen embert látunk – azon meg kell halni. Szerencsére ezután lesz is módom adózni a perverz pillanatoknak. 

Az történik ugyanis, hogy a férfi elalszik a tévé előtt, és érdekes álmot lát. (Az epizód címe tehát megtévesztő, mert valójában nem Kisvakond álmodik.) Innentől egy klasszikus sci-fi veszi kezdetét: főhősünk egy áram nélküli világban találja magát, ahol nincs benzin, az autókat állatok vontatják, és így kerül haza ő is, de persze a garázsajtót már nem tudja kinyitni. Lassan kihűl a konvektor, és nincs vonal a telefonban sem, a tévéről meg a világításról nem is beszélve, amik elsőként mondták fel a szolgálatot. A távirányítóját is kidobhatja a francba – vége a kényelmes életnek.

Ekkor lép színre Kisvakond, a megmentő, a természet gyermeke, aki visszavezeti hősünket a boldog ősidőkbe. Először is megtanítja tüzet rakni a lakásban – egy szép, kis rózsaszín szőnyegen –, épp mielőtt a férfi csonttá fagyna. Aztán szépen felaprítanak minden bútort a meleg érdekében, és léket vágnak a tetőbe, hogy távozhasson a füst, mint egy jurtában.

Majd a hótól eltorlaszolt házba megérkeznek az állatok, és újra egyesül állat és ember a túlélés derűs küzdelmében – a ház pedig már csak nyomaiban emlékeztet a civilizációra.

Most jön a kedvenc részem: kitavaszodik. Hősünk kiszalad végre a kertbe, és ledobja ruháit, hogy egyesüljön a természettel. Addigra már egy torzonborz ősember lett belőle, szépen kunkorodik a szőrzete mindenütt. Csakhogy a természet nemcsak kedves és szelíd, hanem veszélyes is tud lenni, úgyhogy emberünket azon nyomban megtámadja egy vaddisznó, és üldözőbe veszi. Felpattan hát az utolsó megmaradt, működő szerkentyűjére, a biciklire, és azzal menekül, amit a vaddisznó megszerez tőle, és a ruháival együtt elszelel. Emberünk most már végképp magára maradt az erdőben. Ekkor megint színre lép a szuperhős Kisvakond, aki egy szakócát nyom a kezébe, és megtanítja vadászni. 

Mindig is gyakran gondoltam rá, mennyi haszontalan tudással vértezzük fel magunkat a XXI. században, és milyen könnyű lenne bennünket, városi embereket, eszköztelenné és védtelenné tenni. Semmit nem tudunk a valódi túlélésről, és ezt Zdeněk Miler már az előző évszázadban jól látta, ahogyan azt is, hogyan tesszük tönkre magunk körül a Földet, milyen vak nagyravágyással irtjuk ki az éltető természetet – ami válaszul szerinte majd visszavág nekünk.

Ma már nem nehéz egyes filmjeiben disztópiát látni, de persze a műfaj, ami mellett elkötelezte magát, nem engedte meg, hogy teljesen sötét víziót fessen fel előttünk, muszáj volt végül reményt adnia, és példát mutatnia a gyerekeknek. Mennyivel jobb is, hogy így tette, így üzent a legfontosabb közönségnek, a még formálható gyerekeknek.

Úgyhogy az egyre abszurdabb ámokfutás után ez a szerencsétlen, önmagából kifordult és az utolsó megmaradt szőnyegébe burkolódzó, azt páncélként viselő emberkénk is felébred, és megkönnyebbülve konstatálja, hogy mindez csak rossz álom volt. A radiátor meleg, a villany ég, a szőrzete kulturáltan megnyírva, a garázskapu nyílik, és újra bepattanhat az autóba, immár örömmel invitálva egy sétakocsikázásra a Kisvakondot. Jól is teszi, csakhogy az első benzinkútnál kiderül, hogy tankolni viszont a valóságban sem lehet, a benzin elfogyott.

A film utolsó kockáin a Kisvakond nem egy szakócát, hanem egy kőbaltát nyom az elkeseredett emberke kezébe, felkacag, és ezzel mintegy arra buzdítja őt, verje szét azt a rohadt autót, és minden fölösleges, káros emberi vívmányt, ami valójában csak függésben tart minket, és nem hagy élni. Élni! Vajon vette valaki az üzenetet?

És vajon Zdeněk Miler e szerint élt? Azt a sok-sok millió cseh koronát, amit a jogdíjakból keresett, vajon mire költötte? Nem tudjuk. De biztos vagyok benne, hogy nem egy luxusautóparkra és kacsalábon forgó, a legmodernebb technikai vívmányokkal felszerelt palotára – mielőtt 2011-ben, 90 évesen búcsút intett a földi létnek. Ő mindenesetre felbecsülhetetlen értékű kincset hagyott ránk: több mint ötven Kisvakond-filmet. Ezekből kell töltekeznünk.

Gyárfás Dorka