Így dobj fel egy esős őszi hétfőt! – Hello, WMN! (Gigantikus képgalériával)

-

„A test. Ez volt a címe a Hello, WMN előadássorozat első részének, amire nem egészen másfél óra alatt telt be minden hely a regisztráció során.” Az a helyzet, hogy nagyjából ezt a két mondatot sikerült leírnom javítás nélkül. Igazság szerint nem is nekem kéne ezt a cikket megírni... Nem értem, miért nem kért meg rá a DTK inkább egy olyan szerzőt, aki csak szökőévente egyszer ír valamit, és azt is a távolból, arc és név nélkül. Attól félek, hogy az én számból minden hiteltelen, mert én már elfogult vagyok, és magam sem tudom, mikor lettem az. (Pont ezért, Juci, pont ezért! - dtk)

Meglehet, hogy nemcsak én, hanem a közönség is elfogult. Nekem legalábbis úgy tűnik, amikor rájuk nézek. Önmagában élmény, hogy azok az emberek, akik kemény kritikusként, kedves olvasóként vagy kíméletlen, de korrekt kommentelőként láthatatlanul is értelmét adják a munkánknak, most ott ülnek a sorok között. És közelről nézve egyáltalán nem tűnnek olyan kíméletlennek és kritikusnak. Vagy az is lehet, hogy ezúttal csak a kedvesek és mosolygósak jöttek el. Nevetnek. Sőt: még tapsolnak is.

Nyerő ötös

Ott van mindjárt a Náray. Az első Elviszlek magammal epizódot egymás után négyszer néztem meg miatta, annyira élveztem minden szavát, és annyira viccesen mondta a legmélyebb bölcsességeket is. Számomra eleve etalon, miután anyám, aki minden nem általa készített ruhára csak ajakbiggyesztve közölte, hogy: „húz a varrás, és különben se passzol a minta az ujjánál", végre talált valakit, akinek a kirakata előtt megállt, és azt mondta: „na, ezt nézd meg, ez a minőség". Szóval a Náray most ott ül előttem, pont olyan jól néz ki, mint akkor, és pont olyan szórakoztató  meg karizmatikus, amilyennek korábban láttam, mindehhez roppant udvariasan adja elő élőben a „Náray szubjekívet”.

Dühítően menő szoknyában, dühítően szép és flegma fejjel nem is lehetne jobb szomszédja Náraynak, mint Kormos, a nett humoristanő. (Nyilván kikészül egy ilyen béna poéntól, de most jól visszakapja a tablóképes viccelődésért cserébe.) Kinek, ha nem neki lenne rossz a mikrofonja, így azonnal elveszi a Nárayét, hogy aztán egész este huzakodhassanak a megszólalásért.

Dr. Lukács Lizát, az est evési zavarokra szakosodott pszichológusát nevéhez méltóan elegáns, megfontolt és rendezett jelenségnek kell elképzelni. Középen ül, és természetes balanszként olyan világosan fordítja, fogalmazza meg a két oldalán ülők történeteinek eredőjét, hogy egyből leesik az embernek, mit is rontottak el a szülei, de nagyon úgy harminc-negyven évvel ezelőtt, és mit kellene már holnaptól másként tennie a saját gyerekével.

Tóth Vera ül mellette, és mindjárt eszembe jutott, mennyire utáltam mindenkit, aki korábban rám se bagózott, aztán miután fogytam húsz kilót, egyszerre más szemmel nézett, és még szóba is állt velem. Gondolom, Vera most hasonlókat élhet át, ugyanis olyan sugárzóan gyönyörűvé karcsúsodott, hogy hiába van ott Náray, Kormos és dr. Lukács, muszáj őt bámulni egész este. Arról majd később írok, hogy mi történik, ha még énekel is.

És bocsánat, persze ott van a D. Tóth is. De ő akkor már legyen egy külön bekezdés.

Lábpara DTK módra

Már amikor megérkezem, feltűnik egy pár fekete tűsarkú, ami gazdátlanul hever az egyik asztal lábánál. Láthatóan nagyon szép, és láthatóan nagyon kényelmetlen. Úgy lesz főszereplő, hogy színpadra sem kerül. A gazdája, DTK fittyet hányva minden divatszabálynak, – már ha van ilyen egyáltalán – és a jelenlévő Náraynak is, úgy dönt, hogy marad inkább annál a kényelmes lapos talpúnál, amiben végigrohangálta a délutánt, és mindjárt egy vallomással kezdi a testről szóló estet. A lábáról, amit sajnos túl hosszú ideig utált. Ami évtizedekig nadrágban sínylődött, mert az iskolában valakinek nem tetszett, és ezt (csúnyán) szóvá is tette. De ma szoknyában van, és a többiek szerint az a láb nem is vastag, DTK bizonygatná, hogy dehogynem, és a legjobb az egészben, hogy röhögni lehet vele az egész láb-ügyön, mert ő is röhög saját magán.

Csúnya gyerek vagy szép?

Egyébként is az a legjobb, hogy magunkon nevetünk egész este, miközben a legérzékenyebb témákról esik szó. Tóth Verának nemcsak a hangja fantasztikus, de fergeteges humorral és öniróniával meséli el a fogyását segítő műtéte részleteit, miközben az is kitűnik, hogy milyen lelki fájdalmak, és mennyi kínlódás vezetett idáig. Ki gondolná, hogy a szép Kormos Anett szülei mellőzték a dicséretet gyerekkorában, így hiába volt kislánynak is szép, erről senki nem biztosította. Náray Tamásnak pedig idő kellett, és egy komolyabb életmódváltás, hogy rájöjjön, csak azzal érdemes foglalkozni, amire hatással lehet. Amire nem, azzal inkább nem kell foglalkozni. Dr. Lukács Liza talán nem is lehetne szakmája jobb mestere, ha nem élte meg volna meg ő maga is, milyen az anorexia, de az is fontos tapasztalás, hogyan lett a gyönyörű, vörös hajú kisfia a társaság kedvence, az a gyerek, akivel mindenki jóban akar lenni.

Hamar vita alakul ki a csúnya és a szép gyerekekről, arról, hogy a szeretet megszépít-e valakit. Megoszlanak a vélemények, Dr. Lukács Liza szerint, akit szeretünk, azt szépnek látjuk, Kormos Anett szerint, akinek lóg a taknya az oviban, annak az anyját is egyből ki lehet szúrni a szülők közül. Tóth Vera mesél egy kedves történetet egy ismerős csúnya gyerekéről, aki időközben szép lett, Náray pedig csóválja a fejét: szerinte ez a legfőbb probléma, a folytonos ítélkezés. A befejezés pedig nem is lehetne jobb; Tóth Vera és a zongorista, dr. Bérczes Viktor közös játéka testtől független, elég hozzá a fül, és mindenkinek elszállnak a kétségei három hosszú percre.

Úgy telik el a másfél óra, hogy pénteknek tűnik a hétfő este, zuhoghat kint az eső, mintha dézsából öntenék, az esernyőbe kapaszkodva Mary Poppinsként repülök haza. A test volt az első est, de ennyi nem elég. Előttünk a hosszú téli esték, legalább havonta egyszer legyen az új péntek a hétfő: Hello, WMN!

Kárpáti Judit

DTK főszerkesztői utóirata öt pontban:

1. Mint mindig, most is az utolsó pillanatig azon paráztam, hogy mi lesz, ha abból a rengeteg emberből, aki villámgyorsan regisztrált, senki sem jön el. Fölöslegesen. Eljött majd' mindenki, szó szerint a „karzaton is lógtak" az olvasók, és örültek és sírtak és tapsoltak velünk, szóval szeretlek benneteket, köszönöm!

2. Mindig izgalmas (és egy kicsit félelmetes) összeereszteni olyan embereket egy színpadon, akikről tudom, hogy (néha nagyon) nem ugyanazt gondolják a témáról, amit a másik. Kiszámíthatatlan, milyen lesz majd köztük a kémia. Nos, remek volt! Köszönöm dr. Lukács Lizának, Tóth Verának, Kormos Anettnak és Náray Tamásnak a beszélgetést.

3. Fontos volt nekünk, hogy nektek csak ennyi legyen a dolgotok: eljöttök, és jól érzitek magatokat. Ez pedig nem jöhetett volna létre a támogatóink nélkül. Nagyon köszönjük a Volkswagennek, amely az egész Hello, WMN! rendezvénysorozat létrehozásához hozzájárul, valamint a Dove-nak és az NN-nek amely több tematikus estet is támogat. Első estünk témája (A TEST) mögé a Dove állt oda.

4. Októberben folytatjuk! Hamarosan meghirdetjük majd a rendezvényt a WMN Facebook-oldalán. A téma: A gyerek és a szex - beszélgetőtársaim lesznek: Pokorny Lia színész, Kovács Koppány gimnazista, dr. Gyurkó Szilvi gyerekjogász, WMN-szerző és Czutor Zoltán zenész, apuka. És én megint szoknyában leszek. Szok-nyá-ban!

+1

Azt a beszámolót is Kárpáti Juci írja majd. Neki is köszönöm, szívből. Csiszér Gotinak pedig a fotókat. És minden munkatársamnak (Judit, Évi, Borcsa, Gazsi, Gabi), aki segített összehozni ezt az estét tegnap. És segít összehozni ezt a magazint, nap mint nap.

Oké, abbahagyom.

Inkább nézegessetek még képeket az első Hello, WMN! rendezvényünkről, itt ni:

Fotók: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography