Te is azt várod, mikor derül ki, hogy csak „eljátszod a profizmust”? Akkor ismerős lesz ez az írás.

A nagy teljesítmény áldozatokkal jár, a kérdés csak az, miről mondunk le a munka kedvéért: a hobbinkról, az emberi kapcsolataink egy részéről, az egészségünkről? A munkafüggőség, bár elsősorban személyes felelősség, közel sem csak egyéni probléma – az egész munkahelyi közösséget érinti.

A debreceni Kiss Kitti sokak szemében hősnek és példaképnek számít. A harminchét éves nő azonban úgy véli, ő nem tett mást, csak szembeszállt a nehézségekkel, amelyeket az élet elé állított. Szerénységénél csak az akaratereje nagyobb: leküzdött egy súlyos betegséget, válása után újra felépítette magát, és emberfeletti erőt kívánó túrákat teljesít.

Mit jelent az igazság egy kiszolgáltatott gyerek számára? Miért nem hiszünk neki, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá? Milyen előitéletek dolgoznak bennünk, és olykor a szakemberekben is? A traumatudatos megközelítés nem jóindulat, hanem kötelesség. Lenne.

Andrea több generációs alkoholbeteg családból származik. Ám hiába fogadta meg, hogy ő másképp fog viselkedni, mint a felmenői, végül magával rántotta őt is az ital, majd a gyógyszerek. Igen mélyre került, a gyerekeit elveszítette, elmagányosodott, a gödör mélyéről azonban jó darabig azért sem tudott visszakapaszkodni, mert még az ellátórendszer is cserben hagyta.

Nemrég olvastam egy posztot, amelyben a szerző arra kérte az utazókat, hogy ha valaki „lefolyik az ülésről”, inkább ne mellé váltson jegyet a nemzetközi buszjáraton. Az empátiahiány és a stílus meglehetősen bántó, de nézzük meg az ő szempontjából is a kérdést: mit tehetünk, ha valaki „belóg” a személyes terünkbe?

Kétszáz éven keresztül a kéményseprést gyerekekkel végeztették el, akik embertelen körülmények között éltek, és sokszor belehaltak a munkába.

Kamasznak lenni nehéz. Kamaszok szüleinek lenni is az. Ők a hormonokkal harcolnak, mi a tükrükben látott arcunkkal. Ők keresik magukat, mi próbáljuk nem elveszíteni azt, akik voltunk.