Éjjel kopogtattak. Úgy hittem, te voltál. De csak a halál volt, mert ő gyorsabban ideért. Éjjel kopogtattak, de csak a halál volt, pedig neked, Miklós lett volna mit mondani még.

Emlékszel, ugyanígy a tél közelített. Az első hópihék már földet értek, de nem maradtak meg a foltos utakon, mindet lejárták a lízingelt gépjárművek. Pedig én a havat nagyon szeretem, és sosem lízingelnék kocsit, mert az ellenkezik az elveimmel. Nem veszek hitelre szerelmet sem, tőled sem kértem soha kölcsönbe, Miklós. Pedig adtál volna, mert jószívű vagy, de

nekem félig még te sem kellesz.

Nagyanyám mondta: lányom, legyenek elveid! Milyen érdekesek ezek a gyerekkori megszólítások is, mennyi mindent vetít a jövőre. Akit lányomnak szólítanak, – és hogyha valójában lány – azt nagyon szeretik. Apám mindig fiamnak hívott, és kimondta nyomatékosan a teljes nevem. Ez mindig akkor történt, ha rossz fát tettem a tűzre, vagy a képzeletbeli barátomra fogtam a csínytevést. Közben pedig azon gondolkodtam, milyen is az a rossz fa, nyirkosnak és rothadtnak képzeltem el. Na, abból tényleg az Isten se tud nagy tüzet csinálni. Fogadjunk, még te sem tudnál, Miklós.

A képzeletbeli barátomról pedig nemrég kiderült, hogy sokkal inkább létezett a valóságban. Amikor még hittem Istenben és az angyalokban, akkor ő mindig megjelent nekem, és kihúzott a bajból.

Tudod, most is nagyon jól jönne egy ilyen elképzelt barát, ha te már nem vagy itt, ha már éjjel a halál kopogtat.

De ne aggódj, mert én nem nyitok neki ajtót. Tudattam vele, hogy holnap jöjjön. Aztán másnap is ugyanezt fogom mondani neki, mint az öregasszony a mesében. Emlékszel arra a mesére? Díszlet órán terveztem hozzá látványt. Te meg nem is nézted meg a rajzot, pedig örök emlékkönyvbe fűztem, és ma is ott hever a polcon egy vaskos Dosztojevszkij és Az igazi között. Tudod te, hogy az a kedvenc könyvem? Már nem az orosz, azt ki nem állom – talán az egyik régi szeretőmtől kaptam, aki nem ismert eléggé, csak annyit tudott rólam, hogy szeretek olvasni. Az emlékeim beférkőztek tehát az orosz és Az igazi közé. Az utóbbit pedig az az író írta, aki Amerikába disszidált, és amikor rájött, hogy a világ legvégén mindenki egyedül marad, akkor az egyik reggelen a reszkető baljába revolvert vett, és főbe lőtte magát.

De a halál az ilyet nem kultiválja. A halál csak a bátrak ajtaján mer kopogni, mert ő megadja a tiszteletet, és ha azt mondom neki, holnap jöjjön vissza, akkor holnap is eljön. De ő nem furfangos, ne aggódj értem Miklós.

A halál nem jön rá soha, hogy kijátszottam.

Szentesi Éva

Illusztráció: Szentesi Éva /tusrajz/

A Rúzs és Tükör blog korábbi bejegyzései ITT olvashatóak!