A Speciális Olimpia kapcsán jutott eszembe egy történet. Illetve nem ez a jó megfogalmazás, hogy eszembe jutott, mert mindig eszemben van. Hogy is ne volna, bizonyos szempontból meghatározta az egész gyermekkoromat.

Apámnak van egy értelmi fogyatékos öccse, István, illetve Pista, akit mindenki Öcsinek hív. Másfél évvel apám után született, idén lesz 57 éves, és nem adták anno nagyapámék intézetbe, ahogy ezt az „ilyen” gyerekekkel szokás. Volt erre irányuló próbálkozásuk, de majdnem beleszakadt a szívük, és inkább hazahozták. Öcsi ma is otthon él a szülőházamban, apámmal. Mára ketten maradtak. A nagyszüleim meghaltak, apámék elváltak, és nem lett új felesége. Öcsi gyakorlatilag velünk nőtt fel.

Milyen csodálatosan szép volna most azt írni, hogy már gyermeki ésszel megtanított bennünket az elfogadásra, de én akkoriban csak a szégyent éreztem miatta.

Szégyelltem az osztálytársaim előtt, sosem beszéltünk róla, és később, amikor nagyobb lettem, akkor sem említettem senkinek. Szégyelltem a párjaim előtt is. Pedig ennek nem így kellett volna lennie, de őszintén mondom, hogy ezt éreztem akkor, nem írhatok helyette most mást. Illetve azt megtehetném, hogy nem írok semmit, de ma már nem szégyellem őt, és megérdemli, hogy beszéljek róla, mert ezt ezelőtt soha nem tettem meg. Születésekor megnyomta az orvos a fejét, csak későn vették észre, hogy rengeteg víz keletkezett az agyában, és ez okozta a problémáját. Itt lehetne haragudni az orvosokra, de azzal sem változna semmi, Öcsi így élte le az egész életét, és mi így éltünk vele. Anyámék mesélték, hogy a másik nagyanyám, azaz anyám anyja, épp miatta ellenezte az apámmal kötött házasságot, mert rettegett attól, hogy az unokái is „olyanok” lesznek. Aztán persze nem lettünk olyanok (merthogy nem genetikai a „hiba”), mégsem jött hozzánk látogatóba. Azt hiszem, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam életemben a másik nagyanyámat.

Apámmal a múltkor arról beszélgettünk, vajon milyen lett volna Öcsi, ha nem nyomja meg az orvos a fejét.

Elképzeltünk egy embert, aki tud írni, olvasni, van szakmája, esetleg sikeres is benne, magas, sportos, jól lát, ápolt és rendkívüli a humora. Apám mindig is beteges ember volt, és azt találta mondani ennek a beszélgetésnek a közepén, hogy neki kellene az Öcsi helyében lennie. Mindig is ő volt a gyengébb, esetlenebb, sajnálja, hogy nem rá osztotta a sors mindezt. Sajnálta azt is, hogy nem láthatta az öccsét soha teljes életet élni.

Pedig Öcsi teljes életet él. Az ő világában minden kerek. A szerettei között élhet, megvannak a legói, van egy rádiója, ezen hallgathatja a kedvenc magyar nótáit, ki tud menni a kertbe, át tud sétálni a szomszédhoz, és elé rakják minden reggel/délben/este a betevőt. Ahogy Kriszta írta, az értelmi fogyatékosoknak van a legnagyobb szívük, és ez tényleg igaz. Nem ismerek Öcsinél jobb szívű, tisztább lelkű embert. Azért küldték őt így közénk, hogy valamit tanulhassunk tőle. Például a feltétel nélküli elfogadást és szeretet. És éppen ezért jobban kellene figyelnünk rájuk, többet kellene róluk beszélnünk.

Nekem sem most kellett volna elkezdenem, így harminc év után...

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/msgrafixx