11 alkalom, amikor a pszichológus is nehezen őrizte meg a hidegvérét
Azt gondoltuk, hogy egy húsz éve praktizáló pszichológust már nem lehet meglepni semmivel. És mekkorát tévedtünk! Hiába a tapasztalat, a rengeteg páciens, a több száz emberi történet, a wmn.hu pszichológus szerzője szerint, az emberek még őt is képesek újra és újra megdöbbenteni, sőt, akár megnevettetni is. Ő persze mindig igyekszik uralkodni magán. Kulisszatitkok a rendelőből! Helyzetek, amikor a pszichológus is nehezen őrizte meg a hidegvérét. Szalánczi Kriszta írása.
1.
Egy tanácstalan anyuka hívott, hogy neki bizony valaki „anyaleválasztó” terápiát javasolt… Addig-addig kérdezgettem, míg végül kiderült: a 28 éves fia a kelleténél erőteljesebben kötődik hozzá.
2.
Szerettem volna segíteni a páciensemnek elmagyarázni a pszichiáter és a pszichológus közötti különbséget, erre ő határozottan rávágta: – A pszichiáter orvos, a pszichológus meg belém lát. – Hogyan? – kérdeztem én. – Azt nem tudom, de az biztos, hogy tudja mi van a fejemben – hangzott a magabiztos válasz.
3.
A „meddőséggel” küzdő párt faggattam, mióta próbálkoznak sikertelenül. Erre kicsit félve válaszolták, hogy még csak három hónapja, de mivel hosszú a várakozási idő a meddőségi központban, gondolták, biztos, ami biztos, inkább előre bejelentkeznek, hátha nem jönne össze. És ugyanezért hozzám is eljöttek. Ez ám a túlbiztosítás!
4.
Fiatal női páciensem szorongásos problémáival édesanyja kíséretében érkezett. A mamát kértem, hogy a beszélgetésünk alatt kint várakozzon, erre ő: – Pont azért jöttem ide, mert nincsenek titkaink egymás előtt, és nagyon kíváncsi vagyok. Mire én kicsit nyomatékosabban kértem, hogy hagyja csak bent a lányát, 27 éves felnőtt, szeretnék vele négyszemközt beszélgetni. Nem engedve a nyomásnak, felháborodottan mondta: – Csak nem képzeli, hogy kint unatkozom egy órát, ráadásul a szemüvegemet otthon hagytam, így olvasni sem tudok. Már egy kicsit sem csodálkoztam, hogy ilyen erősen szorong a lánya.
5.
Szintén meddőségkezelési programban résztvevő párral beszélgetve kiderült, hogy csak egy valami nem történt meg közöttük az esküvő óta: a szex. Volt miről beszélgetnünk, az alapoknál kezdtük.
6.
Idősebb hölgybetegem az első alkalomra egy teli szatyor fényképalbummal érkezett. – Nem voltam még pszichológusnál, beszélni sem szeretek, gondoltam nézze végig, így jobban megismeri a családomat. Problémájáról kérdezve kiderült: nem is tudta, hogy a gyerekei küldték hozzám...
7.
Egy fiatal férj a megbeszélt találkozásunk előtti napokban felhívott telefonon, hogy lenne hozzám egy bizalmas kérése: ő kifizeti a terápiát, sőt még többet is, de nem jönne el. Viszont szeretné, ha falaznék a felesége előtt egy következő közös terápiás órán, és azt mondanám, hogy nálam volt. – Áll az alku? – kérdezte tőlem. A lehetőséget visszautasítottam, és mondtam neki, hogy a rendelőm nem piac, ahol alkudozhat.
8.
Az első alkalommal nálam járó idősebb nőbetegem képtelen volt abbahagyni a beszédet. Egy ideig kitartóan hallgattam, majd egy óra elteltével figyelmeztettem az idő múlására. Engem viszont a legnagyobb igyekezetem ellenére sem engedett szóhoz jutni. A végén azért megkérdeztem: – Miben segíthetek? Erre ő: – Köszönöm, semmiben, csak szerettem volna, ha valaki végighallgat, erre otthon még nem volt példa. Mindig azt mondják, hogy borzalmasan sokat beszélek!
9.
Páciensem a terápiára egy ugrándozó, hat hónapos vizslakölyökkel érkezett. Udvariasan megkértem, hogy a kutyust vigye ki, vagy bízza másra, mert ebbe a rendelőbe nem lehet állatot behozni higiéniai okok miatt. Erre ő: – Rendben, megoldom! – sarkon fordult és kiment. Pillanatok alatt megtalálta a páromat a folyosón, aki a recepción ült éppen: – Ráér, doki? Vigyázna a kutyámra? – és azzal a mozdulattal a kezébe nyomta a pórázt. Még azt is hozzátette: – Azt mondta a pszichonő, hogy a rendelőbe nem lehet kutyát bevinni...
10.
A kissé értetlenkedő páciensemnek szerettem volna elmagyarázni a pánikbetegség mibenlétét. Gondoltam, a gyakorlat szerint, egy rosszul beállított autóriasztóhoz hasonlítom szervezetének működését ebben az állapotban. Elsőre úgy tűnt, érti miről van szó, majd némi gondolkodás után megkérdezte: – Ugyebár, ha én is így működöm, maga vállalja, hogy kikapcsolja bennem a nem is tudom mit... és akkor nem szenvedek tovább?
11.
Válófélben és krízishelyzetben lévő férfi páciensemtől az ülés végén megkérdeztem: – Miben segíthetnék még, és mi lenne a célja a terápiával? Erre ő: – Őszintén? Hogy megigyak magával egy kávét valahol a következő alkalommal. Olyan nagyon nem csodálkoztam, hogy válófélben van...
Szalánczi Kriszta
klinikai szakpszichológus
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ground Picture