Egyedül ácsorgok a színházi büfében, a falat támasztom. Várom a páromat, aki füstkarikákat ereget odakint a metsző hidegben. Magányos vagyok, hülyén érzem magam. Egy békés, meghitt pillanatot szakított meg a jól ismert mondattal: „kimegyek rágyújtani.” Párok, baráti társaságok hömpölyögnek a nézőtérről a folyosóra, izgatottan vitatkoznak, vagy kipirult arccal beszélgetnek. Együtt örülnek az élménynek.

De egy igazi dohányosnak sosincs színházi szünet cigaretta nélkül. Sem békés beszélgetés a családdal reggeli közben. Soha nincs egyetlen önfeledt pillanata sem. Csak szüntelen és kielégítetlen vágy a cigaretta által adott nyugalomra, hajsza az elégedett percekért. Időt és pénzt nem kímélve loholni a füstbe szállt örömökért. Kimaradni a legszebb élményekből, egyedül toporogni az udvaron, magányra kárhoztatva szeretteit.

És mit szól mindehhez a környezet, a kollégák, a nemdohányzó családtagok és a barátok?

Noha mindig akadnak társai, mégis vannak olyanok, akik hiányolják a jelenlétét, akik kiszorulnak az életéből. Akik féltik az egészségét a lassan ölő, biztos méregtől. Akik kocogásra, úszásra, erdei sétákra biztatják, vagy sajnálják a pénzt az átmeneti megkönnyebbülésre, az önáltatásra, esetleg gonoszul kiszámolják, mitől és kitől vonja el az időt a dohányzás miatt. Akik szívesen megfékeznék a „rossz szokását”… Gyengeségét? Függőségét?

Vajon milyen gond nyomja a lelkét, milyen súlyt cipel egy életen át, amivel így próbál megbirkózni?

Mi bánthatja, nyugtalanítja, űzi folyton, hogy a füstkarikák bűvöletében vigasztalódjon? Hogy a megállóban ne tudjon nyugodtan ácsorogni a buszra várva egyetlen percig sem anélkül, hogy rágyújtson? Mi elől, ki elől menekül szüntelen, és miért kell kilépnie az életéből a nap minden órájában, hogy egy kicsit megnyugodjon, időt nyerjen? Hogy dönteni tudjon bármiben?

Sokba kerülhet mindez… – aggódik az idős édesanyja vidéken. Bizony, hasznosabban is fel lehetne használni az elpocsékolt a pénzt… – gondolkodom el időnként magam is kétségbeesetten. Kilép a lakásból, a színházból, az életünkből. Így menekül a problémák elől.

Szeretném visszatartani, az életét megőrizni, megvédeni.

Szeretném, ha a fiam nem látná nap mint nap a párom megfutamodását. Jó lenne, ha nem kellene szégyenkeznünk az életükért felelősséget vállaló emberek előtt... ezek az aggódó társ kényszerűen ismétlődő gondolatai.

Vajon hogyan, mivel segíthetnék? Nem elég csak szeretni, tenni is kell szeretteinkért. A gyomrom összeugrik, amikor kényszerűen belélegzem a maró és büdös cigarettafüstöt. Szennyezi a tüdőt, a levegőt, az életünket, a lelkünket. Aztán rádöbbenek: a gondolkodás, a meggyőzés, a döntés lehetősége és képessége kell, hogy esélyt és erőt adjon a változáshoz.

Nyílik az üvegajtó, csengetnek, kezdődik a következő felvonás. Megszorítom a párom kezét... és nyugodt, határozott léptekkel megindulok felfelé a lépcsőn, elszántan és vidáman lépegetve a tarkabarka szőnyegen.

Tegyi Timea

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Everett Collection