Egy laza hatos. Mármint hat kilométer, ennyi volt az edzésterv második hetének második edzéséhez beírva. Már csak 26 hét, 100 edzés és 1000 kilométer van hátra, aztán hipp-hopp itt is van a maraton, de most ezt a nyavalyás hatost kell letolni itt és most​. Sziget, sík terep, szigorú pulzuskontroll, marha meleg. A negyedik kili körül valami furcsán ismerőset éreztem a mellkasomon. Odapiszkáltam. Nem lett jobb. Lassan esett le, hogy ez bizony az, amiért tavaly a legjobban utáltam ezt az egész mizériát, és aminek a nyomait a mai napig őrzöm. Épp nyúzza le a bőrömet a pulzusmérő jeladópántja.

​Tavaly októberben futottam életem első maratonját. Ó, igen, egyébként csodálatos volt, nagy élmény, és hihetetlenül sokat tanultam magamról és az emberekről a felkészülés négy hónapja​ és a maraton 42.2 kilométere során, de utána azt gondoltam, ebből ennyi épp elég is volt. Az van, hogy az itt-ott, ettől-attól lenyúzott bőrömön a mai napig látszanak a hegek. Oké, közben megtanultam, hogy ez némi vazelinnel elég egyszerűen kivédhető, de látszik, meddig tart az emlékezet. Tavaly nyáron, ha a barátaim megkérdezték, mit tervezek a hétvégére, mindig egy számmal válaszoltam, 20, 26, 32. Mármint hogy annyi kilométer. Futás. Aztán, ha jó fejek voltak, elkísértek bringán, és nem a Balaton-parton söröztek közben az árnyékban.

„A mai napig látszanak a hegek.

Elképesztően egyfókuszú lettem, a verseny előtti két hónapban már tényleg csak a maratonról beszéltem. Mondjuk gyanús is volt, hogy hosszútávfutó barátaimon kívül – egy idő után – méltatlanul kevesen keresték a társaságomat. Az olyan apróságokat már nem is említem, hogy nemhogy nem fogytam, de még híztam is a maratoni felkészülés utolsó heteiben, utána meg pláne. Ráadásul nem sokkal később lebetegedtem, nem kicsit, viszont nagyon. ​És ami a legrosszabb:

totál elveszítettem minden motivációmat. Megvolt, csodás volt, hogyan tovább? És minek? Helló, posztmaraton blues!

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy jó, ha havi 30–40 kilométereket futok, és öt kilométernél többet igen ritkán kívánok. Meggyőztem magam egy darabig ​arról, hogy az örömfutás klassz dolog, és csiszolgatom majd a „csífutó" * technikát ezeken a rövideken. Közben meg pontosan tudtam, hogy míg edzőként a vendégeimnek pöccre kiszámolom az edzésterveit, addig az én ötletszerű futkározásaim az égvilágon sehová nem vezetnek majd.

Tavasszal már kezdtem magam elég hülyén érezni a rendszertelenségtől, de még mindig nem jött az a fajta sürgető érzés a gyomromban, hogy óóóó, de kár hogy ma nem futhatok, óóóóó, mikor lesz már vége a pihenőnapnak. Meg azok az izgatott pakolászások a vasárnapi hosszú futások előtt, frankón mintha randira készülnék! Brrr... Végül április körül, a magyarországi caminóm után ugrott be először, hogy mégiscsak jó lenne valami cél. Mert célok nélkül bizony tutira ​nem fogom rávenni magam újra a rendszeres futásra.

„Helló, posztmaraton blues!

Nézegetni kezdtem a nemzetközi maratonokat, és ráböktem az andalúz tengerparti város, Malaga december hatodiki maratonjára. Éltem arrafelé télen, igen kellemes az ​időjárás decemberben, arról nem beszélve, hogy éles elmével gyorsan rájöttem: a felkészülésben igazán megterhelő távok október-novemberben várnak csak rám, vagyis nem kell kánikulában futkosni a heti 60 kilométereket. J​ó ötletnek tűnt, így aztán amikor június elején újra elővettem ezt a gondolatot, nem is volt kérdés, hogy a helyszín csakis Andalúzia és Malaga lehet. ​Mivel nem szeretek túl sokat mérlegelni az ilyen apró, mondjuk​ a következő fél évem összes programját ​teljes mértékben meghatározó döntések előtt... öt perc múlva már ​be is fizettem a nevezési díjat.

​Nem sokkal később találtam egy korábbi szinttérképet, majd kissé felületesen elemezve bepánikoltam, hogy ebben komoly szintek vannak, aztán persze kiderült, hogy ja, nem is! Végül beugrott, hogy a sétány, amin hosszasan futunk, az a márvány díszburkolatos csúszós izé, ami már két éve, a hátizsákos gyaloglás közben is kikészítette a bokámat.​ De... akkor már mindegy volt.

Igazából már a nevezési felületen a „mehet" gomb megnyomása átkapcsolt valamit a fejemben.

Ennek ma tíz napja, és azóta a következő rendben élek: egyrészt egyfolytában szinttérképeket és versenynaptárakat vadászok, tervezem, hogy mikor, hol futok majd, lett edzőm (mondjuk rögtön három, de ez már egy másik történet), és elkezdtem a google–naptáramba decemberig beírni az edzésterv futásait meg a keresztedzéseket. Nézegetem a futócuccokat, frissítgetem a szuper gps-es pulzusmérőm szoftverét, nehogy lemaradjak valami tuti újításról.  Megható maratonos videókat nézek, hangosan zokogva. Ha törik, ha szakad (mondjuk az eső), akkor is indulok szépen edzésterv szerint futni. Futóversenyre megyek 42 fokban. Ugyanitt igazi pavlovi reflexként összefut a nyál a számban, amikor meglátom a kedvenc sportgél-gyártóm sátrát a verseny kiállítói területén.

„Nézegetem a futócuccokat.

De főleg: kizárólag a maratonról beszélek. Mindenkivel. Azzal is, aki megkérdezi, hogy ez most akkor hány kilométeres maraton lesz, és hogy hányszor kell előtte maratont futnom, hogy oda merjek állni a rajthoz. Amikor főszerkesztőnk, Kriszta érdeklődik, hogy mi lesz a következő cikkem a wmn-en, akkor azt írom: öööö, lehet a maraton? Mármint hogy: mi a nyavalyáért neveztem megint egy maratonra, amikor tiszta szívás az egész? És most, hogy megírtam ezt a cikket, be kell látnom, még mindig nem tudnék semmi jobb érvet mondani, mint amit Nika barátnőm vágott rá: mert kell az embernek valami, ami egy időre keretbe rendezi az életét. És nekünk, futóbolondoknak ez adja a keretet. Hát így.

Prónay-Zakar Gina

életmód-tanácsadó, tréner

a Libertad stúdió tulajdonosa

Gina korábbi cikke arról, hogy egyáltalán, miért lett belőle futó, ITT olvasható.

*A ChiRunning, vagyis „csífutás" egy amerikai-kínai eredetű sérülésmentes futótechnika, a thai chi elemekre alapozva. Speciális mozgás, sokáig kell gyakorolni, hogy jól menjen.