Menjünk egy kicsit a napos oldalra, és sütkérezzünk abban ami jó, ami öröm, ami boldogság. Mert ha gyerek van, és ha a gyerek jól van, akkor kábé minden jól van. Fontos, hogy beszéljünk a gondokról, hogy változtatni, javítani akarjuk – egész népünket – nem középiskolás fokon.

De ma egy kicsit engedjük el a félelmeket és aggodalmakat és egyszerűen dőljünk bele abba az érzésbe, hogy gyerekünk van, és gondoljuk azt, hogy elég jó szülők vagyunk.

Nem tökéletesek (hála az égnek!) de azért elég sok dolgot elég jól csinálunk.

Sebeket mulasztunk el egyetlen puszival. Álmot hozunk dalokat dúdolva, mesélve. Elijesztjük az ágy alatt lakó rémeket. Bármikor megnevettetünk bármilyen bánatos gyereket a Pizsamalakó Csiklandozóval. Képesek vagyunk űrállomást építeni legóból és kalandparkot sámliból meg a Révay nagy lexikon A-tól K-ig köteteiből. Hétköznapi hősök vagyunk. Boldogságot adunk. S persze boldogságot kapunk. Mert akármilyen parfümöt kutyuljanak is ki a laborokban, a kisbabák hajánál, nyakánál nincs jobb illat a világon. Mert nincs az a hülye munkahelyi vita, amit ne tudna egy pillanat alatt semmissé tenni a rajz, amin elsőre csak sok színes izé van (de az alkotó magyarázata után rögtön látszik minden, a ló, a királylány és a kastély is). Aztán be kell valljam azt is, hogy kisbaba láb-fetisiszta vagyok – imádom ezt a piskóta forma, puha, csikis, rugdalózóba bújtatott őrületet, ami a lábuk, és amivel olyan tökéletesen orrba tudnak rúgni, amikor épp szeretném egy picit megharapdálni őket.

Ahogy ezt a cikket írom itt a parkban, látom, hogy az első tavaszi napsütésre nem csak a cinkék és azok az apró piros hátú bogarak bújtak elő, de tömegesen kirajzottak az anyukák is. Lassan megtelik a játszótér, egyre több kistestű settenkedik mellém hogy megkérdezze a lábamnál heverő kutya nevét és egy kicsit beletúrjon a bundájába.

A lányom fára mászik, az egyik fiú épp valami szendvicset majszol az egyik kezével, a másikkal pedig azt kutatja milyen hosszú lehet a kutya nyelve. Aztán kezet vált, és most már a kutyanyálas szendvicset tömi magába rendületlenül...

hiába, kell az immunrendszernek is egy kis kihívás. Anyukája a másik padról nézi, egymásra mosolygunk, és azt hiszem mind a ketten tudjuk, hogy nekünk ez – itt és most – a tökéletes boldogság.

dr. Gyurkó Szilvia

És téged mi tesz boldoggá? Írd meg nekünk kommentben! Légy te is szemérmetlenül érzelgős és giccses, ma minden belefér. Na, gyerünk!

Kiemelt kép: Shutterstock