Vérzik, közelebb hajolok. A sebből finoman szaporodó szemöldökráncaim között vékony csíkban csorog le a vér az orrom irányába. A fejem még kába, érzékeim tompák, de az agyam már kezdi érzékelni a valóságot. Anna vagyok, és szenteste van. Az orromból jövő meleg levegő párafoltot hagy a fürdőszobatükrön. A lányok rég alszanak, a falakon át is hallom, ahogy szuszognak. Nem ébrednek fel semmire. Hál' istennek. Különös, hogy mindent megszoknak a gyerekek, még azt is, ami a legkevésbé sem normális.

Anna vagyok. Most múltam 32. Van három lányom, két diplomám, két nyelvvizsgám és egy férjem. A seb szélén kosz és egész pici betonmaradék. A lépcső egy része a homlokomban maradt. A számban keveredik a világos sör és a kommersz tömény íze. A fejem egyszerre zsibbad az ütésből itt maradt fájdalomtól és a részegségtől. Emelem a kezem, ujjaimmal lassan megérintem a seb szélét. Lehetett volna rosszabb is. Éles horkanásra rezzenek össze. Zoli is alszik már, végül is legalább negyedóra eltelt azóta, hogy lelökött a bejárati ajtó előtti lépcsőn. Vagy nem is ő volt, talán magamtól estem le? Az biztos, hogy veszekedtünk, csúnyán. Pedig ilyenkor nemigen szoktunk veszekedni. Mármint, ha mindketten iszunk. Mi részegen nagyon jól megvagyunk.

Anna vagyok. Alkoholista. És nem én irányítom az életemet.

Lassan nyúlok balra, oda se kell néznem, géz, sebtisztító, nem veszem le a szemem a vércsíkról. Ha nem piszkálnám, magától is elállna. Semmiség, nem kellene ekkora ügyet csinálnom belőle. Reggelre csak egy beszáradt vérárok maradna, azt meg lemosnám, mire a lányok felébrednek, ha előbb fel tudnék ébredni és nem ők keltenének. Mert akkor viszont meglátják. A legnagyobb már nem szólna semmit, nagylány, nyolcéves, csak nézne. Jézusom, hogy tud nézni! Épp úgy, ahogy én néztem nyolcévesen az anyámra. Apám akkor már egy éve halott volt. Mikor én megszülettem, ő már ünnepelt ifjú művésze volt a városunknak, festődinasztia sarja, aki majd olyan nagyra viheti, mint az apja. Hét évvel később kitántorgott a folyópartra, és beesett a vízbe. Onnan még kimászott, így volt később a jelentésekben, de hajnalra kihűlt a teste, meghalt. Anyám gyönyörű nő volt. Színésznő akart lenni, végül tanár lett, mint a szülei. Az összes tanítványa imádta. Sokszor átölelt, miközben mesélt. Körbevett minket az édes rum és cigaretta illata, és ő mese közben elmerengett, azt suttogta: kicsi csillagom, nincs szebb, mint a fagyhalál. Átalszod a halálod. Szikrázóan okos volt, és nem tudott eleget inni ahhoz, hogy ne tudja pontosan, mit csinál. Tizenegy sem voltam még, amikor egy éjjel részegen elaludt a folyóparton. Mire reggel megtalálta egy kutyát sétáltató idős házaspár, már nem élt. Az én szegény, beteg anyukámat tárt karokkal várta a Jóisten.

Hagyhatnám a fenébe ezt a sebet. De a kicsi megijedne a vértől. Le kell mosni.

Anna vagyok. Alkoholista. A szüleim átaludták a halálukat, én meg átaludtam a fél életem. 16 évesen az első narancsos vodkától, – amikor először éreztem, hogy nem egy árva kislány, hanem a csodálatos nő vagyok, és engem lehet szeretni, te jó ég, engem ebben a buliban mindenki imád! – egészen a tegnapelőtti három vodkáig. (Ezeket az anonim alkoholistáktól kapott könyv olvasása közben hajtottam le a kocsmában.) Hogyan lehetett volna jobban csinálni? Talán ha nem menekülök húszévesen házasságba? Ha az egyetemről választok párt magamnak? Ha nem szülök azonnal három gyereket? Ha nem engedem Zolinak, hogy annyit igyon? Ha emlékeztetem magam a saját szüleimre? Egyáltalán, mi ez az egész? Genetika, hajlam, minta vagy gyenge jellem? Szép formájú, gondosan oválisra reszelt körmeimmel óvatosan kipöckölök egy apró sóderdarabot a sebből. Nem vagyok rossz ember. Tudom, hogy nem vagyok az. Mit keresek ebben az idegen életben, és hol vesztettem el a sajátomat? A szemem megakad a tükörben a fregolira aggatott csontszáraz gyerekruhákon. Két napja mostam, hogy szentestére már minden glédában álljon, és annyi dolgunk maradjon csak, hogy boldogan énekeljük a fa alatt a csendeséjt. Nem emlékszem, énekeltük? És tavaly? Tavaly énekeltük? Majd megkérdezem holnap a gyerekeket.

Csak arra emlékszem az elmúlt évekből tisztán, hogy a csalódás sosem tűnt olyan keserűnek, hogy megvontam a vállam és elmormoltam az orrom alatt egy nyazsgemet, amikor a piálásra hivatkozva kirúgtak, és akkor is, amikor nem vettek fel középiskolai tanárnak, mert „már beszélik a városban, hogy gondjaim vannak.” Nem mondok igazat. Amikor szembesítettek, az rettenetes volt. Arra emlékszem, hogy elfelejtettem az anyák napját, de este a kocsmában ülve a férjem haverjaival már nem is szorongtam a lelkiismeret-furdalástól annyira. Meg hogy én igazán próbáltam imádkozni, amikor kiderült, hogy a kicsi beteg, de nem ment, így nem is erőltettem ezt a dolgot. Azt mondtam, hogy nem áll velem szóba az Úr, és ittam rá két felest. Arra is emlékszem, hogy estére sosem éreztem akkora problémának, hogy Zoli megint elfelejtette teljesíteni a megrendelést, amire harmadjára kapott haladékot, hogy lekapcsolták az áramot, és félmilliós adótartozásról érkezett ajánlott levél. Majd megoldjuk, valami majd lesz, mindig volt valahogy. Igyunk!

Benedvesítem a gézt, és pici mozdulatokkal, bentről kifelé haladva elkezdem a homokszemeket és a mikronnyi sárdarabkákat kisöpörni a sebből.

Anna vagyok. Alkoholista. Iszonyú mély ez a seb, most látom csak. Három éve halt meg a nagyanyám. Bár emlékeznék a fájdalomra, de csak arra emlékszem, hogy folyamatosan ittam, így nem fájt annyira. Bár megéltem volna valamit az egészből, bár fájt volna annyira, hogy bele akarok dögleni, bár összeszorítottam volna a fogamat, hogy ájulás nélkül kibírjam a temetést, bár sírtam volna esténként, amikor a lányok már alszanak, bár elkezdtem volna újra festeni, hogy még utoljára az agyamba véssem a vonásait, bár elrendeztem volna a képeit egy albumba, bár ne hagytam volna elszáradni a virágokat a sírján, bár meséltem volna a gyerekeknek, milyen csodálatos asszony volt a dédijük. Bár hagytam volna, hogy atomjaimra hulljak a veszteségtől, és bár megéltem volna a napokat, amikor lassan magától kezd tompulni a kín.

Anna vagyok. Alkoholista. A száradó vér barnáspirosra színezi a gézt. Hajnalodik. Simogatom tovább a sebet. Már nincs miért, mindent kimostam belőle. A villámszerű vágás mélyén rózsaszín a hús. Be kell majd mennem összevarratni. Az én sebeim mindig nehezen gyógyultak. Csak ez a heg fog itt maradni örökre, emlékül. Lesz mire emlékezni. Újra. Csendes éj, suttogom a tükörnek, drága szent éj, örvendj szív, bízva élj.

Megyek, iszom egy kávét. Ideje felébredni.

 Prónay-Zakar Gina

életmód-tanácsadó, személyi edző

www.pcostrener.hu

Fotó: Most már elég, Columbia Pictures, 2002