-

Fájt a szívem piszkosul, hogyne fájt volna, nemrég törték össze. Enyhe és illatos volt a szeptember, épp romantikázásra termett, de hát ez a nagy szerelem-ügy nem egészen úgy jött össze, ahogy terveztem. Azt mondta, hagyjuk. Azt mondta, nem akarja tovább. Telefonon mondta, így még rosszabb volt. Elfogadtam, mondtam: legyen így, feltöltőkártyáról nem könyörög az ember kegyelemért, sokba kerül.

Biztos voltam benne, hogy itt van a vége, hogy az igazit szalasztottam el, hogy mindenki más csak egy vicc lesz hozzá képest, és ha a jóisten kegyes hozzám, akkor ad nekünk még egy lehetőséget, mert nekem csak ő van. A barátnők meg elnézően mosolyogtak, hogy semmi baj, a 21 évesek kétségbeesése úgy múlik el, ahogy jött, majd rájövök.

Illatos szeptemberi este volt, álltunk a Várban, tátottuk a szájunkat, hogy milyen szép ez a város, nem győztünk gyönyörködni benne. Vagy csak elég bort ittunk hozzá, hogy a szájtátáson kívül másra ne legyünk képesek. Kizárt dolog, felelősségteljes, mértékkel fogyasztó, felnőtt emberek vagyunk, a korhelységet nem ismerjük, (az ég meg mindjárt rám szakad, de legalább írásban tüntessük fel magunkat kicsit jobbnak az igazi énünknél). Jött-ment a sátrak között a baráti társaság, borfesztivál van, az egri keménymagot nem lehet meglepni, tudtunk mi már mindent, messziről kiszagoltuk, hol töltik a legfinomabb borokat a poharunkba. Végül megálltunk a nagy tábla alatt „Egri borvidék” a hazai pálya mégiscsak hazai pálya.

Már másfél órája nem gondoltam arra, hogy nekem tulajdonképpen rettentően fáj a szívem, aztán mégis eszembe jutott: szívfájdalom, hiányzás, jó lenne, ha itt lenne, és különben is, én már soha…Vagy... várjunk csak! Kétszer is rápillantottam, hátha csak a szemem káprázott, de nem, annyit még nem ittam, és mióta meglézereztek, 120 százalékos a látásom, nem tévedhettem. Magas, igazságtalanul jóképű, kék szeme világít, lebarnult bőre meg csak úgy süt a fehér ing alól. Úristen, ez már giccses, rászólok magamra, hogy fejezzem be. Ez azokba a könyvekbe való, amelyek puhakötésűek, és a borítóján van vár, ló, erdő... meg hosszú hajú, hős lovaggal ölelkező királykisasszony. Bekapcsol a giccsblokkoló-üzemmód, jön a cinizmus, jönnek az előítéletek. A „biztos ilyen meg olyan…” kezdetű mondatok. Biztos nagyképű. Biztos buta. Ha ennyire szép, engem biztos észre sem venne. Hát akkor vegyen észre! – mondta a kisördög a bal vállamon... vagy a rozé a fejemben, már nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy mire észbe kaptam, már ott álltam mellette, és profi szemmel méregettem a poharát.

Jó választás! – mondtam szakértői hangon, mintha tudtam volna, mit iszik. Persze nem tudtam, de anya szerint a magabiztosság fél győzelem, és aki annak látszik, az meg már félig magabiztosság.

– Na, ne mondd, borászlány, értesz hozzá?

Mit volt mit tenni, én kezdtem a játékot, hát belementem. Az esélytelenek nyugalmával csevegtem, sziporkáztam, csipkelődtem, és egyáltalán nem akartam tetszeni, mert minek? Aki a tétre való tekintet nélkül játszik, az elnyeri méltó jutalmát... meg a büntetését is. Nekem legalábbis mindkettőből kijutott.

Büntetésképp be kellett látnom, hogy hiába szeretném az ellenkezőjét hinni, tele vagyok előítéletekkel.

Róla is minden rosszat elképzeltem, csélcsap, korhely, nagyképű, ostoba, fajankó, hisz aki úgy fest, mintha plakátról lépett volna az élők soraiba, annak elég, hogy szép, másra nincs is szüksége. Magamban azóta százszor bocsánatot kértem tőle. (Még akkor is, ha néha tényleg nehéz elviselni, de ezt neki is meg szoktam mondani.)

Mert úgy illik, hogy ha az ember lánya téved, pláne a barátját illetően, akkor bocsánatot kér tőle. Mert okosabb, mint azt valaha is gondolni mertem volna. Mert jó a humora, és ezt onnan tudom, hogy a legmélységesebb rosszkedvemben is meg tudott nevettetni. Mert ő az a szélhámos-gentleman, akit a moziban Belmondo, Redford, Delon vagy Connery játszott volna. Mert én tudom, hogy nagy szíve van, és a végén úgyis ez a legfontosabb.

Nem tudnám már megmondani, hányszor kérdezték a barátaim, hogy bírom elviselni ezt a paradicsommadarat magam körül. Én meg csak mosolyogtam. Értetlenkedjetek csak. Én tudom, amit tudok, az aljas előítéletekről... és a csodálatos férfiakról.

Kormos Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/GaudiLab