„Jaj, lány, vegyük fel!” – Egy programozó lány meseszerű története

-

WMN: Ez a szék őrült magasra van állítva, neked hogy ér le a lábad?

Najzer Helga: Itt javarészt férfiak dolgoznak, az ő méreteikhez van beállítva. Egy-egy értekezlet elején előfordul, hogy nem ér le a lábam, de ezen általában csak jót derülünk. Remek indítása egy értekezletnek, hogy akkor én lóbálom kicsit a lábamat, és ezen nevetünk.

WMN: Hogyan indul egy fiatal fejlesztő története, aki történetesen nő?

NH: Az én történetem elég meseszerű. Olyan másodikos, harmadikos koromban a nyári vakáció idején édesanyámék beírattak egy számítástechnikai táborba, csak hogy legalább lásson az a gyerek számítógépet. Otthon még nem volt ekkoriban, de azért kezdett terjedni. Mivel a szüleim – jogtanácsos édesanyám és fogtechnikus édesapám – látták, hogy ebben van a jövő, nem szerették volna, ha lemaradok. Amikor megkérdezték, hogy szeretnék-e menni, igennel válaszoltam.

WMN: Miért volt ez ilyen természetes neked? Én például nem lettem volna ilyen lelkes kilencéves koromban, ha egy számítástechnikai táborba küldenek.

NH: Akkor én még nem láttam számítógépet, és mindenki jókat mesélt róla, izgalmasnak tűnt. Ez egyébként egy vegyes korcsoportú tábor volt, és a tanár figyelt arra, hogy mindenki a maga szintjének, korosztályának megfelelő feladatot kapja. Annyira megszerettem a tanáromat, Beke Ferencet, hogy utána visszajártam ezekbe a táborokba, minden évben több hetet eltöltöttem itt. Nyaranta felkészített az európai számítógép-használati vizsgákra, és mire középiskolába mentem, ezek nekem már megvoltak. Arra vitt mindig tovább, ami engem érdekelt, versenyeken indultam, és lassan beleszerettem az informatikába.

WMN: Ez megpecsételte a sorsodat?

NH: Akkor még nem a programozáson volt a hangsúly, bár ezzel is foglalkoztunk. De ez vitt aztán a matematika tagozatra egy hat plusz hat osztályos gimnáziumban. Itt erős volt az informatika és a matematika is, és ez később nagyon jó volt, mert szilárd alapot adott. Innen már egyenes út vezetett az egyetemre, ahol mérnök-informatika szakra jártam. Itt jöttem rá, hogy én imádok programozni, ezt pedig már a programtervező-informatikus mesterszak követte.

WMN: El tudod magyarázni egy magamfajta laikusnak, mit imád valaki a programozásban? Kérdezem ezt azzal együtt, hogy már belekóstoltam a gyerekeknek készített programnyelvek egyikébe, és nagy kíváncsiság van bennem, nem ellenállás.

NH: Mostanra, hogy több tapasztalattal rendelkezem, talán azt szeretem benne a leginkább, hogy bármit meg lehet csinálni.

Az embernek lehet bármilyen elborult ötlete. Például mi most a párommal LED-szalagot szeretnénk lerakni a közlekedőben, ami mindig olyan színnel világít, ami passzol az időjáráshoz. Esőben például rózsaszínes-sárgás a fénye.

Kitaláltuk, hogy mozgásérzékelőt is kötnénk rá, és akkor éjszaka nem kell felkapcsolni a villanyt, ha kimegyünk a vécére. Ezt direkt közös projektnek szánjuk, otthoni csapatépítőnek. Szerintem hihetetlenül izgalmas, hogy van egy probléma, és azt megoldja az ember. Hogy nincs egy jó válasz, rengeteg megoldás van. Majdnem olyan, mint a művészet, mindenkinek van egy ötlete, mindegyik megoldásnak van szépsége, buktatója. Az ember megkeresi, magához igazítja a megoldást, és mindig van mit javítani. Mozog az egész, és nagyon élő. Ha nem működik valami, személyes sértésnek érzem. Odaülök, megcsinálom, aztán hajnali kettőkor rájövök, hogy most már talán be kéne fejezni.

WMN: Hogyan jutottál el a LogMeIn-hez? Azt hallottam, hogy pályakezdő nem nagyon létezik a fejlesztői pályán, mire kijönnek az egyetemről, már van mögöttük legalább két év tapasztalat.

NH: Nálam kicsit másképp alakult, megszereztem az alapdiplomát, és végigcsináltam a mesterszakot is, a tanulásra fókuszáltam. De nyáron kihasználtam az időt, és a kötelező gyakorlathoz olyan helyeket kerestem, ahol megtapasztalhatom, milyen ez az iparág. Először egy nagy cég szoftverfejlesztő leányvállalatánál dolgoztam gyakornokként. Mint nagyon sokan, én is féltem eleinte a LogMeIn-től, azt gondoltam, hogy biztosan nagyon komolyak a felvétel feltételei. Éppen ezért itt is gyakornokként indultam, gondolván, így mégsem lehet olyan magas a mérce.

WMN: Volt mitől tartani vagy alaptalannak bizonyult a szóbeszéd?

NH: Most, hogy már itt dolgozom, látom, mi a fontos, és az nem a tárgyi tudás. Sokkal inkább a hozzáállás, hogy mennyire tanul gyorsan az ember, mennyire rugalmas, van-e benne tudásvágy. Nem hiszem, hogy tőlünk bárkit is elküldtek volna, mert az önéletrajza „kilóra” nem felelt meg. Amikor idejöttem, én egy megformálatlan massza voltam, nem voltak berögződött rossz tulajdonságaim, szokásaim, ami szintén előnyt jelentett. Nem voltak fejlesztési tapasztalataim, hogyan szeretem csinálni, csak azt látták, hogy lelkes és kíváncsi vagyok, és ezzel a kettővel gyakorlatilag bármit meg lehet csinálni.

WMN: Engem legtöbbször feszélyez a startup cégek versengése, kinek van menőbb irodája. Tudom, hogy sztereotípia, de nem mindig értem, miért kell a jó munkavégzéshez, hogy fű nőjön a falakon, kutyák szaladgáljanak mindenfelé, a babzsákról és a csocsóasztalról nem is beszélve.

NH: Fontos látni, hogy a LogMeIn már bőven túl van a startup életszakaszon – a NASDAQ-on (az Egyesült Államok második legnagyobb elektronikus részvénytőzsdéje – a szerk.) jegyzett cégként nagyzolás nélkül állíthatjuk magunkról, hogy nemzetközi IT nagyvállalattá nőttük ki magunkat. A környezet nálunk inkább a megbecsülésről szól, mint a külsőségekről. Máshol a megbecsülés abban merül ki, hogy bemész dolgozni, elvégzed a munkád, és karácsonykor megkapod a bónuszt. Ezzel szemben itt arról van szó, hogy azzal is megbecsülik a dolgozót, hogy kényelmesebb munkakörülményeket teremtenek neki. Nyilván olyat nem lehet, ami mindenkinek megfelel, de minél nagyobb a lehetőségek köre, annál inkább biztosra mehetnek, hogy jól érzi magát az ember a munkahelyén. Én például félek a kutyáktól, és örültem, hogy behozták a kollégák a kutyáikat, mert elkezdtem magam hozzászoktatni. Szóltam, hogy félek, de szeretnék egy kicsit barátkozni velük. Úgy szoktatták ezek után a kutyákat, hogy nekem is jó legyen.

WMN: Fiala Borcsa kolléganőm külön kérte, hogy kérdezzem meg, kerültél-e olyan helyzetbe, mint a barátnője: egy tárgyaláson csak a férfiaknak mutatkoztak be a tárgyalófelek, neki nem.

NH: Még sosem tapasztaltam ilyesmit. Szerencsére a nálunk dolgozó férfiak megcáfolják ezt az előítéletes viselkedést, senki nem gondolja, hogy azért, mert lány vagyok, nem programozok olyan jól. Amikor a munkámról van szó, én is egy fejlesztő vagyok. Viszont az ellenkezőjét már éreztem korábban állásbörzéken: Annyi pluszt jelent, hogy lány vagyok, hogy már nem is számít, mit is tudok.

„Ja, lány, vegyük fel!” Néha az a benyomásom, hogy túlértékelik, hogy az ember lány, mert akkor már majdnem nem is számít, mennyire ügyes.

Egyébként a kollégáim azért tudják értékelni a nőiességemet, hogy ha bemegyek egy csinos ruhában, akkor megdicsérnek. Nem úgy, hogy „Hú, cica”... vagy, hogy utánam csettintenének. Egyszerűen azt mondják, hogy „Nagyon csinos vagy ma”. Érzik a határvonalat, ez egy kedves gesztus. Meg tudnak úgy dicsérni, hogy azt érezzem, értékelik, hogy aznap csinosan öltöztem fel. Különben is jól megértem a fiúkat, kiskorom óta velük barátkozom. Ők lent az udvaron kosaraztak, én pedig be akartam állni.

WMN: Mennyire vagy te egy úgynevezett „fiús lány"?

NH: Attól függ. Van otthon vagy negyven pár cipőm…

WMN: Láttam a Facebookon, milyen gyönyörű sütiket sütsz.

NH: Elvégeztem egy cukrásztanfolyamot, az egyik fejlesztő kollégámmal együtt jelentkeztünk, mert elég hamar kiderült, hogy mindketten szeretünk sütni. A cukrásztanfolyam általános információkat adott, hogy tudjam, miként lehet egy jó piskótát, pogácsát, kenyeret sütni. A kelt tésztákat nagyon szeretem, azzal aztán lehet bűvészkedni, hogy meddig kelesztjük, mennyire fényes a felülete, hányszor keleszti, hajtogatja az ember.

WMN: Úgy tűnik, hogy nagyon jól megtaláltad az egyensúlyt. Pedig gondolom, gyakran megkapod, hogy biztos „fiúsnak kell lenned" ahhoz, hogy egy egyelőre még férfiak uralta szakmában érvényesülhess.

NH: Igen, ami a legtöbbször előkerül a női fórumokon, hogy ide nagyon fiúsnak kell lenni, különben, ha túl lányos vagyok, lenéznek. Úgy tapasztalom, lehet itt úgy nőnek lenni, hogy ne legyen hátránya az embernek. Az egyensúly, amiben én most vagyok, nem lehetetlen.

Senkinek nem kell magát átformálnia, csak azért, hogy ebben az iparban dolgozzon. Most már szerintem egyre kevésbé számít, hogy az ember fiúnak vagy lánynak születik.

Régebben azért akart olyan sok fiú informatikus lenni, mert a számítógépes játékok nekik szóltak. Kevés lány kezdett el lövöldözős játékkal játszani, így aztán értelemszerűen nem is volt ez a fajta „belépője”. Ma ez már nincs így, annyira sokaknak van a kezében tablet, telefon, laptop, természetes a lányoknak is, hogy ilyeneket használnak, hogy születésüktől ott vannak az úton. Eldöntik, hogy rálépnek-e vagy sem.

Kárpáti Judit

Képek: Fotó: Csiszér Goti/Goti Photography