-

Megelőzés? Pfff... bagatell!

Az emberek különféleképpen élik meg és kezelik a betegséget. A szüleim például a „majdelmúlik” – gyógyító erejében hisznek. Mióta élek, talán fejenként ha egyszer-egyszer jártak orvosnál... túlzok, dehogy jártak, a mentő vitte be őket. Apám életének legstresszesebb időszakában egy gyomorvérzést próbált lábon kihordani – nem kell mondanom ­– sikertelenül. Anyámat pedig cseresznyeevés közben érte egy kisebb létráról lebucskázós baleset, amibe mindenki más a nyakát szegte volna, ő meg… hát, egy picit megütötte az oldalát. Én így szocializálódtam. Mondhatni, hogy neonszínnel villogott egész életemben előttem a rossz példa. Tüdőszűrés? Hah! Mammográfia? Ugyan! Méhnyakrákszűrés! Vicc! A mi családunkban a prevenció ismeretlen fogalom. Sőt: a gyógyulásra is csak annyi pénzt és energiát fordítunk, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a lehető legkésőbb haljunk meg.

Gyerekként sosem értettem, miért van ez. Miért van az, hogy anyám inkább hónapokig otthon szenved egy kétoldali tüdőgyulladás gyanújával ahelyett, hogy elmenne orvoshoz. Kamaszként úgy gondoltam, felelőtlenség ez, sőt idegesítő baromság. Sok-sok vitám volt emiatt a szüleimmel. Mára feladtam. Még remeg bennem a gyomorideg, de feladtam. Ha anyám felhív, és elmondja, hogy ez fáj, az fáj... vagy apámnak 280/110 a vérnyomása, és szorít a mellkasa, nem kezdem el a szokásos mantrát, hogy „talán el kéne menni orvoshoz", hanem némán meghallgatom, majd témát váltok. Mint aki érzéketlen. Pedig nem vagyok az. Tehetetlen vagyok. Ha nagyon nagy a baj, csalok… mintha nem orvoshoz mennénk, aztán valahogy mégis ott lyukadunk ki. Úgy csinálok, mint ostoba szülő a félős gyerekével, hazudok. Mintha fagyizni indulnánk, de mégis szuri lesz a vége.

A férjem a másik véglet. Ő a megelőzés császára. Olyanokat mond, hogy: „érzem, lázas leszek". És hopp, már kezeli is magát: kapszula, vitaminfröccs, szuszpenzió, hidegvizes borogatás... és minden, amit akarsz. Úgy, hogy még nem lázas, csak érzi, hogy az lesz. Persze nem lesz, mert a higanyszál annyira megretten a gyógyszerarzenáltól, amit a férjem megelőző jelleggel felsorakoztat, hogy megmoccanni se mer a lázmérőben… ha mégis, akkor inkább lefelé. Ilyenkor meg persze a kihűlés ellen kezdünk el vadul védekezni.

Én magam meg hát… mondanám, hogy az arany középúton hasítok, de nem.

A szüleim példáját látva megfogadtam, hogy én nem rakok ilyen terhet a gyerekeim nyakába. Ha nekem bajom lesz, nem fogom végignézetni velük a szenvedésemet, hanem orvoshoz fordulok. A férjem példáját látva pedig megfogadtam, hogy… mit is? Ja, igen! Hogy többet nem röhögöm ki, amikor majdnem beteg. Persze egyik fogadalmamat se sikerült betartani.

Jó kifogás sose rossz

Elmondom nektek, milyen kifogásaim vannak nekem. Hogy miért nem teszek semmit a megelőzés érdekében (figyelem, nem állítom, hogy követendő példa. Sőt!)

– Ezt láttam otthon: hadd fogjak már valamit a szüleimre, mert egyébként tök jófejek, de ebben akkor is hibásak.

– Optimista vagyok: tavaly úgyis annyiszor voltam beteg (meg tavalyelőtt… meg azelőtt), hogy idén biztosan megúszom. Elvégre nyilván van egy betegségkvóta, és én szerintem évekre előre teljesítettem a részemet.

– Hedonista vagyok: azt eszem, ami finom, függetlenül attól, hogy az egészséges-e vagy sem. Igen, igen, Schobert Norbi most az orromra koppintana, hogy „de hiszen megy ez a kettő együtt is", mire én meg a övére csapnék egy b.szott nagyot, hogy hagyja az orromat békén, de most rögtön.

– Felelőtlen vagyok (ez a hedonista felnőtt szinonimája): mivel én is tök jófej vagyok, nemcsak a szüleim, muszáj valami fogást hagyni a gyerekeimnek, különben mit vágnának a fejemhez, amikor meg akarnak bántani. (Nekik persze van kötelező multivitamin reggel, nehogy már nekem hazahozzanak mindenféle gyilkos kórt.)

– Senki nem motivál: jól van, anya, tudom, tudom, igazad van, ennyi oldás jár nektek… Gyerekkoromban a szüleim minden reggel elém tettek egy C-vitamint. Tudjátok, azt a sárga színű, cukorral bevontat, ami egész tűrhető volt. De ilyen ma már nincs. És senki nem teszi elém.

– Vannak elméleteim: ezek mind ordas nagy baromságok, de attól még meg vagyok győződve a szervezet hibátlan egyensúlyfenntartó képességében, hiszem, hogy csak akkor kell neki segíteni, ha szól, amúgy hagyni kell szépen ketyegni a maga tempójában. Az enyém persze szól, de hát mit csináljak, ha mindig rosszkor?

– Orvoshoz menni olyan, mint lakásfelújításba kezdeni: állati sokba kerül, közben sokszor elszabadulnak az indulatok, és soha nincs vége.

– A betegség az egyetlen ürügy a pihenésre: egy jó szülő tudja, hogy lelkiismeret-furdalás nélküli pihenés (ne adj' isten napközbeni szieszta) csak annak jár, aki beteg. Én mindent elkapok a gyerekeimtől. De sajnos ritkán jövök ki jól a dologból. Egyrészt: mert csak azután esem ágynak, miután kikúráltam az utódaimat, másrészt: mert ami nekik két-három nap otthoni mesenézésben kimerül, az nekem két-három hét majdnem meghalássá duzzad.

A jó pap is holtig... hát még én

Most az a helyzet, hogy túl vagyok már egy kéthetes majdnemmeghaláson. Közben magamban többször is meggyóntam a bűneimet.

Miközben a turnébuszon lázcsillapítókat vacogtattam szét a fogaim között, megfogadtam, hogy ezek után minden más lesz, a jövőben odafigyelek, megpróbálok zöldséget és gyümölcsöt is enni, bekapkodok ezt-azt, amiben vitamin van, meg majd mozgok is egy csomót, és olyan egészségesen fogok élni, hogy csak na!

De aztán lement a lázam.

Kormos Anett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ground Picture