–

1.

– Nem akarok oviba menni!

– Értem, de ezt az óvónéninek is mondd el, mert ő már vár rád az oviban!

Amihez nyilván oda kell menni. Odamentünk, mint előző reggel, és berohant, amint meglátta a többieket, mert elfelejtette, mit is akart... vagy épp nem akart a reggel.

2.

– Nem akarok oviba menni!

– Jó, megértem – szünet. – Tegnap mivel is játszottál az oviban? Azzal a csuklós busszal? Itthon nincs is olyan...

Vágykeltés. Úgy segíthetünk feleleveníteni a jó élményeket, hogy hülyeségeket kérdezünk. Imádnak javítani! Például: „Ez az a csuklós busz, aminek három kerék van a tetején, és fordítva is lehet tolni? Ugye, az ovis kisvasút a falon fut? – „Anyaaaa, neeem, a csuklós busznak alul vannak csak kerekei!” – aztán felnevetett: hogy is gondolhatok ekkora hülyeséget, még hogy a falon megy a vonat!

3.

– Nem akarok oviba menni!

– Megértelek, de emlékszel, hogy pénteken sem akartál? Aztán mégis milyen jól érezted magad, amikor bementél.

A belátására próbálok hatni, meg arra a tapasztalatra, hogy egyszer már sikerült felülkerekednie önmagán. Micsoda nagyfiús dolog volt az!

4.

– Nem akarok oviba menni!

– Miért nem? Mi nem volt jó az oviban?

Bele merek menni, mert ha mond is egy-két dolgot, akkor ki tudom segíteni a pozitívumokkal. Sorolom a reggel menetét: kinyitom a kaput, ő csipogtathatja saját kezűleg a menzakártyáját, utána segítek neki átöltözni, bemegy a csoportba, később visszakérdezek, hogy mi is jön azután, én nem is tudom! Lehetőséget teremtek arra, hogy ő maga mondhassa, amit már tud, ez önbizalmat ad neki, így erősíti a biztonságérzetét. Elvégre az ovi az ő dolga...

5.

– Nem akarok oviba menni!

– Teljesen megértelek. Én sem akarok kikelni az ágyból. Reggelit sincs kedvem csinálni neked, se pisilni! –  itt már kuncog rajtam. – Te meg legóznál, ugye?

Kimondani azt, amire éppen vágyunk ahelyett, amit csinálnunk kellene, ez még a mi, felnőtt lelkünkön is könnyít. Mi lehet annál megnyugtatóbb az egy méterről ránk szegeződő szempárnak, hogy anya se hisztizik egy ilyen helyzettől? Hanem megmutatja neki, hogyan lehet túllépni rajta: leginkább kézen fogva.

„Ha kihúzol az ágyból, máris könnyebb lesz nekem, köszi! Aztán kihúzlak én is, jó?"

Egymást noszogatva, húzva-vonva csak eljutunk a bejáratig! Futóbringával, hátiputizva, de ha anya megint nem akarna menni, akkor simán lehet tolni őt is az oviig...

6.

– Nem akarok oviba menni!

– Szerintem a kiskutyád sem. Nézz csak rá, milyen arcot vág!

A szerepjátékban átvezetik az érzelmeiket a játékszerre. Így már nem is ő fél az ovitól, hanem a kutyuska, akit együtt vigasztalunk meg. Megható visszahallani azokat a mondatokat tőle, amelyekkel én szoktam őt pátyolgatni, miközben a vékony karjára fekteti a kutyuskát. Azt már kevésbé, amikor éppen veszekedik vele...

A fenti példák mindegyike olyan helyzetekre válasz, amikor nem szívet roppantó érzelmek bújnak mögötte, hanem pillanatnyi hangulat, kíváncsiság, hogy anya mit reagál, és némi dac, hogy „azért se". Amikor egyre jobban menetel bele a csőbe: „nem, nem nem"!

De a fény ott van az alagút másik végén, és a határok empatikus kijelölésével sikerülni fog az óvoda felé terelgetni.

És végül, de nem utolsó sorban: lehet olyan is, amikor tényleg nem bír óvodába menni

Amikor látni a kis arcán, hogy meg fog betegedni, ha másképp nem kap pihenőt, anyát vagy apát, nyugit, otthont. Akkor ér azt válaszolni, hogy: „oké, ma itthon maradunk."

Nem kell neki nagy feneket keríteni, sem megígértetni vele, hogy: „jó, most az egyszer, de legközelebb már nem lesz ilyen!" – mert ez nem olyasmi, amit meg tudna ígérni egy hároméves, se egy négy. Ma így döntöttünk, nem kell félni, holnap új nap lesz, új hangulat, új gondolat. Még az elején vagyunk, most bővítjük a kis életét egy újabb színtérrel, ami időbe telik. És a türelem tényleg rózsát terem...

Fekete Imola

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/muroPhotographer