Apám és a görögdinnye
-
(Tominak)
Az újszegedi házat a balatongyöröki Petőfi utcával pont 301 kilométernyi autópályamentes zötyögés kötötte össze gyerekkoromban. Megjártuk ezerszer az éppen aktuális kocsival. Hol látványos, piros Trabantban, hol a család büszkeségével, a hathuszonhatos Mazdával, mindegy, szilárdan négy óra az út, persze csak oda. Vissza egy lehangoló évezred.
Tavasszal, mi gyerekek szendvicset zabáltunk hányásig, konstans szalámiszagban ordított a Kossuth vagy a Queen. Nyáron a repcesárga Duna-Tisza köze zakatolt a fülünkbe, „húzd már feljebb, hát egy szavát nem hallom apádnak"! Imádtam a dunaföldvári híd masszív vashegesztéseit, és a tudatot, hogy megint az oly nagyon közhelyes, mégis utánozhatatlan Balatonra tartunk.
Olyan is volt, hogy apám nélkül mentünk, mert ő Szegeden maradt operálni. Vagy éppen a szülőszobán. Mert nincs az a szülés, ami tekintettel lenne a szabadságra vagy a doktor úr pihenési igényeire. Ha apám késve érkezett (igen, kérem, két autónk volt) Györökre, már reggel kinyitottam a kertkaput. Tudtuk, hogy nem fog telefonálni, ha indul; rühelli a készüléket. A kapunyitással pedig időtlenné lehetett tenni a tétlen (dehogy tétlen) várakozást, lehetett úgy csinálni, hogy éppen nem figyelek, hogy éppen nem fülelek, és pont akkor érkezik, no lám, végre, rövid duda, bekanyarodik, beáll. A bal karja leégett, mint a kamionsofőröknek. A fekete sporttáskája az anyósülésen, egy öltöny (soha az életben nem fogom megérteni miért, ám imádom érte) hátul a kapaszkodóra akasztva. Szappanszagú az arca.
Kiszáll, megölel, nyújtózik, megkerüli a kocsit, és kipakol az anyósülésről. Jön a táska, az aktatáska, és jön a tűzforró cecei dinnye.
Apám nem szerette a Balatont. Víziszonya volt. Úszni se tudott biztonságosan. Azt állította – annak érdekében, hogy szálljunk már le róla –, hogy allergiás a Balaton vizére. Ráhagytuk. Persze ha arról volt szó, hogy: „Lexi, le kéne tenni a stéget, a hűtőládában van a sör." „Lexi, gyere velem pecázni, viszem a pálinkát!" „Apa, nézd meg, hogy tudok már úszni!" Ilyenkor mindig kapható volt. De magától, pusztán a vízért, soha. Györök neki a kamra ki- és bepakolását, a fák ültetését, megmetszését, a hajnalban, váratlan felindulásból barkácsolt kerti bútorokat, és minket, a családot jelentette. Nem szerette a Balatont, de minket nagyon.
Hat éve nyáron az egyik unokájával és anyámmal volt Györökön. Beteg volt. Súlyos beteg.
A legrosszabb beteg mindig az orvos. Azt, hogy nagyon nagy a baj, senki nem tudta. Mondhatnám, hogy talán ő sem, de ez nem igaz.
Hogy veszel rá egy hatvanas, makacs férfit, hogy takarodjon orvoshoz? Hogy? Sehogy. Reménykedett mindenki, mi hittünk a fals meggyőződésünknek: csak nem lehet olyan marha, hogy tudja, milyen beteg, és nem fordul orvoshoz. És jött szépen a györöki nyár, semmi pénzért nem rontjuk a bizniszt meg a hangulatot holmi fiszfasz vizsgálatokkal, gondolta apám. Majd ősszel. Titkon időpontot is foglalt magának egy régi egyetemi havernál, határozottan felszólítva, hogy eszébe ne jusson a családnak szólni! Mondom, majd ősszel. Aztán Györökön rosszul lett.
A Veszprémbe vezető dimbes-dombos tájon kanyaronként gondoltam, hogy most kihajtok a valóságból, emelkedő jön, picsába a lejtmenettel. Kalapált a szívem, szorított a torkom, nyüszítés, igen, nyüszítés volt minden kifújt levegő. A város kicsi, a kórház központi helyen van, szép nagyok a platánok a környéken. Aztán leparkoltam, és a tökfekete, légkondi nélküli kocsi ablakaival magamra zártam kicsit a pillanatot. Jó ötlet ez? – tűnődtem, azt figyelve, hogy tapad a hátam az üléshez, hogy csorog egy ismeretlen félelem végig a halántékomon. Aztán döntöttem: nem várakoztatom tovább, mennem kell. Kiszálltam.
A kórház a jobb oldalamon, jól megnéztem magamnak: nem felejtelek, te morajló veszedelem, te nagydarab bizonytalanság, átjáró az élet és a többi közt. Aztán elindultam a kórházi mentőbejárattal szembe épült temetkezési vállalat felé. Tökéletes abszurditás...
Pár négyzetméter az üzlethelyiség, körben fából készült polcok, művirág és a kínálat, az urnák. „Koporsót csak katalógusból, kérem!" Ezen én már túl voltam, jártam már itt, két hete, csókolom, igenis, emlékszem már, persze, a Szabó professzor. A lánya vagyok, gondoltam mondani hűen a morbid visszafoghatatlanságomhoz, hasonlítok is rá. De lenyeltem a diskurzust, a torkomban lüktető golyókkal együtt, hogyan is ismerné föl a kolléga a hasonlóságot – hamvasztás volt.
Papírmunka következett. Személyazonosság: stimmt, halotti anyakönyvi kivonat: stimmt, számla: stimmt, mittoménmégmicsoda: stimmt. Ahogy szakadt rólam a verejték, az amúgy bizonyára sokat tapasztalt asszony elbizonytalanodott. Vagy én bizonytalanodtam el, ki tudja. Mindenesetre leültem. Így már ketten ültünk egy íróasztal körül, emlékszem, volt rajta egy márvány levélnehezék. Ő beszélt hozzám, távolról, lassan, türelmesen, mindegy, mit. Elém tolt egy utolsó iratot, felsorolással: Levi’s farmer, fekete férfipóló, barna bőrtárca, Nokia mobiltelefon. Kicsit émelyegni kezdtem. Aztán elém tolt egy papírdobozt: Levi’s farmer, fekete férfipóló, barna bőrtárca, apaszag. Apaszag.
Apaillat. Mintha oxigénmaszkot kaptam volna. Apaszag, persze, itt van, semmi gond, minden rendben lesz.
A hölgy megörült a hirtelen újjáéledésemnek, és gondolom, ő is túl akart már esni rajta: előhozta a hátsó raktárból a két hete, anyámmal együttesen (kábultan) választott urnát. Letette az íróasztalra. Hallottam, valami olyasmit mond, hogy hoz neki egy dobozt, igen, ezt mondta, én meredtem az urnára, és azon röhögtem magamban – na, apám, ha eddig soha, senki nem tudott, most alaposan beskatulyáznak.
Három kiló hamu. Kinyitottam a kocsit. Betettem apámat. Beszálltam. Ültünk. Sokáig. Meg akartam várni, hogy kurva szarul legyek, hogy hisztérikus, csillapíthatatlan sírás törjön rám, hogy megrettenjek, elszörnyedjek... vagy valami, bármi – minden. Semmi nem történt. Ültünk, nyugiban, ketten a kocsiban. Betűzött a nap a szélvédőn, ugyan már rég csatakos voltam, mégis ekkor lett csak melegem. Hirtelen ugyanaz az utánozhatatlan, felcsattanó idegesség, ugyanaz az indokolatlan türelmetlenség lett rajtam úrrá, mint amit olyan jól ismerek az anyósülésen hallgató apámtól. Értem, értem, induljunk már, mi a faszra várunk? Bekötöttem magunkat, és elindultam apámmal életem egyik legmeghittebb autóútjára.
Nem mentünk az autópályára, minek... Lehúztam az ablakot, zakatolt a Duna-Tisza köze, a huzattól alig hallottuk egymás gondolatait. Senkinek nem kellett pisilni, ezért csak egyszer álltunk meg:
Cecén görögdinnyéért.
Szabó Dominika
Képünk illusztráció, forrás: Fortepan