-

Ölelés = boldogság?

Nálam okosabbak szerint napi négy ölelésre van szüksége egy átlagembernek a túléléshez, ez nyilván lehet több is, de ha engedünk ebből a számból, én már rég nem élnék, legalábbis a papírforma szerint.

Általában akkor részesülök napi négy ölelésben, ha hazamegyek a családomhoz, egyébként a heti négyet sem hiszem, hogy teljesítem, mégis remekül elvagyok ebben a világban, és érzelmileg sem tartom magam alulfejlettnek.

Bizonyos helyzetekben azonban mégis fennakadást okoz az életemben, hol kisebbet, hol nagyobbat.

Viszonylag sokáig tartott, mire eljutottam odáig, hogy nem jövök zavarba attól, ha a (már volt) barátom az utcán megfogja a kezemet. Nem azért, mert nem szerettem, nem azért mert szégyelltem, egyszerűen csak furcsán éreztem magam ettől a meglehetősen intim gesztustól. Idővel ez persze elmúlt, de én is tudom, hogy vannak helyzetek, amikor nincsenek hetek, hónapok arra, hogy ez a fajta gátlás oldódjon, mert azonnal reagálni kell. Például a táncparketten.

Én nagyon szeretek táncolni, de tényleg

Ha meghallok egy a fülemnek kedves dallamot, már pörgök is a diszkógömb alatt. A barátaim véleménye szerint nem is rosszul, de érzek némi elfogultságot a véleményükben. (A családi szájhagyomány szerint ugyanis a kiváló ritmusérzékemet édesapámtól örököltem, és minden jel arra mutat, hogy egyikünk sem állt kétszer sorba, amikor ezt a képességet osztogatták.) Mindenesetre engem ez nem szokott visszatartani, baj csak akkor van, ha valaki a kezét nyújtja felém, és párosban kéne produkálnom azt, ami egyéniben egész jól ment.

Hogy mi történik ilyenkor? Leblokkolok. Vagy a lábamat nézem. Vagy egy tetszőleges pontot a falon, kétségbeesve próbálom követni a partnerem mozgását, és csendben fohászkodom, hogy mihamarabb véget érjen a zene, én pedig amilyen gyorsan csak lehet, szabadulhassak a helyzetből. Aztán persze rágcsálom a szám szélét, mert mégis milyen jó lenne valakivel együtt ringani a zenére, de amikor eszembe jut, hogy mit élek át ilyenkor, inkább elengedem az egészet, mert túl nagy ár ennyi stressz hárompercnyi boldog lötyögésért.

Nyilván lehet azt mondani, hogy ez van, én ilyen vagyok. Vannak, akiket az isten is egy amerikai tinifilmbe teremtett, ahol lépten-nyomon ölelgetik egymást az emberek, mások meg úgy rettegnek a fizikai kontaktustól, mint az ördög a tömjénfüsttől.

Én például egyáltalán nem tudom elengedni magam. Feszült leszek, aggódni kezdek, hogy mi lesz, ha elrontom, ha nem jól lépek. Úristen, de ciki, hogy még véletlenül se arra fordulok, amerre kellene, és egyáltalán... itt van valaki, akihez közel kell állnom, akinek érzem az illatát, megfogja a derekamat, hozzáér az arcom az arcához, hosszan a szemébe kell néznem...

Igen, tudom, ez csak egy tánc, és összességében csupán egy igen pici hópihe ahhoz a lavinához képest, ami az én fejemben lesz belőle. De az én fejemben, ez már csak ilyen, mert rettentő nehezen tudom elengedni magam. Pedig ez kellene az ellazuláshoz és az öleléshez is, pont úgy, mint egy két és fél perces tánchoz. Kell egy olyan fellépés, ami nem csinál világméretű katasztrófát egy elrontott lépésből, és óriási balhét abból, hogy mi lesz, ha egy teljesen hétköznapi helyzetben hagyom, hogy valaki puszta szeretetből vagy támogatásból a testem köré fonja a karját, és magához szorítson.

Nálam nagyobb elemzőt nehéz találni a környezetemben, így persze azon is rengeteget gondolkodtam: miként lehetne elmozdulni ebből a helyzetből. Hamar rájöttem, hogy a mantrázás annyit ér, mint halottnak a csók, mert csak mondom, mondom különösebb meggyőződés nélkül, hogy „de kell, de csináld, de próbáld meg, nem lesz semmi baj", aztán éles helyzetben ott állok lefagyva, mint egy túlkoros számítógép, és megint csak ott tartunk, ahol a part szakad.

Így arra jutottam, hogy...

megfogadva a közkeletű bölcsességek egyik legnagyobbikát, szembenézek a félelmeimmel, besétálok az oroszlán barlangjába, és megtanulok rendesen táncolni. Huszonhat évesen, tíz évvel azután, hogy a drága nagymamám először könyörgött, hogy menjek tánciskolába, mert mégiscsak úgy illik, felveszem a tánc cipőt.

Azt kell ugyanis gondolnom, hogy ha egy táncteremben, önmagam és a tanárom tükrök által sokszorosított társaságában megy az ellazulás, akkor máshol is sikerül majd.

Ha mégis kiderül, hogy reménytelen eset vagyok, felhagyok a kísérletezéssel, és hivatalosan is szólótáncossá nyilvánítom magam, ez is egy kategória, ebben sem ciki kiválónak lenni. De, ahogy a teniszben, úgy itt is a páros a látványosabb műfaj, én meg úgy vagyok vele, hogy „ide nekem az oroszlánt is!", ha már, ugye, bementem a barlangjába. Csupán az a kérdés, hogy milyen műfajban kéne elindulnom. Javaslatokat „Csak egy tánc volt…” jeligére várjuk a szerkesztőségbe!

Kormos Lili

Képek: Ponyvaregény (Pulp Fiction, Miramax Films, 1994)