–

Imádok táncolni

Ha megszólal a zene, máris ösztönösen ringatózom, a baj ott kezdődik, amikor egy olyan férfi próbálja elkapni a kezem, akivel első ránézésre nem akarnék randizni. A Dél-amerikai kalandjaim során elméletben megértettem én, hogy a tánc az „csak” tánc, és elég nagy bunkóság kapásból visszautasítani a felkéréseket, de ha véletlenül néha rá is kényszerítem magam ennek a gyakorlati kivitelezésére, mindig katasztrófába fullad a dolog.

Ösztönösen elhúzódom, hirtelen elmúlik minden ritmusérzékem, és a világ minden kincséért sem vagyok képes venni a jeleket, hogy merre akarnak épp irányítani, folyton lábakra taposok, vagy egy másik párt könyökölök le, kétségbeesetten próbálkozom, szenvedek, majd vagy én menekülök el, akár egészen hazáig, vagy a partner legyint, hogy reménytelen eset vagyok.

Brazíliában azért is szerettem a szambát, mert ott csak a saját testemmel kellett harmóniába kerülni, magamban kell a ritmust megtalálni, ami nekem sokkal egyszerűbb, mint egy másik emberrel összehangolni a mozgásom.

Próba-szerencse 

Viszont amikor pár hete a bohém San Telmo-negyed egyik hangulatos kis terén láttam egy párt tangózni, tőlem szokatlan módon egészen szépnek találtam őket, és eszembe jutott: talán megértem arra, hogy megkíséreljek túllépni a félelmeimen. Kigugliztam spanyolul, hogy hol oktatnak teljesen kezdőket, hozzáteszem, nagyjából minden utcasarkon, egy ismerősöm pedig belinkelt pár ingyenes órát is. Egy tangóóra egyébként 700–1000 forint körül mozog, egy havi korlátlan bérletet pedig nagyjából nyolcezerért mérnek, tehát a pénzre sajnos nem foghattam, miért nem tudok mégsem nekiállni.

Azért megpróbáltam csalni, és egy kolumbiai fiút rávenni arra, hogy jöjjön el velem, és így ne kelljen pocakos bácsikkal táncolnom, ám ő latinos stílusban fél órával a megbeszélt találkozó után mondta le a randit. Addigra én már kirittyentve, lelkileg felkészülve, és a frissen vásárolt új tangócipőmben (igen, nagy elhatározásomban még azt is vettem) álltam a klub előtt.

Gondoltam akkor megyek egyedül, de amikor bekukkantottam az ajtón, úgy nyakon vágott a pánik, hogy három utcát rohantam a magas sarkúmban.

Betántorogtam egy étterembe, mert azért hatalmas vereség lett volna egyből hazamenni, egy tipikus argentin pizzaszelet mellett pedig megfogadtam, hogy legközelebb igazán bátrabb leszek.

Pár napra rá tényleg bátrabb voltam

Bár bevallom, a harmadik percben majdnem megint hazarohantam. A San Telmo-negyed egyik kultúrházában ugyanis bekövetkezett, amitől rettegtem, egy idős, pocakos bácsi – kaján vigyorral a képén – elkapott, és olyan közel húzott, hogy az arcát hozzátapaszthassa az enyémhez, aztán a tangó szívfájdalmas zenéjére vonszolt maga után összevissza percekig.

Drámai élmény volt, annyira, hogy még a tangócipőmet is elfelejtettem átvenni.

Szerencsémre nem tűntem ki a tornacipőmben, a kezdők nagy része nem ruház be külön tangócipőre.

Amikor elkezdődött az óra (két csoportba osztva, én a teljesen kezdők között), onnantól kezdve lényegesen kevésbé volt rémes, bemelegítettünk, majd légzőgyakorlatokat végeztünk, mint egy sima tornaórán. Aztán a tanárnő egyesével megtanította az alaplépéseket, nyilván pont velem akarta bemutatni az első gyakorlatot, mondjuk, addigra már teljesen mindegy volt. Öt percenként párt kellett váltani, tanultam serényen, hogy kell együtt mozogni, és hagyni, hogy irányítsanak. Nehéz volt, de a sok párom között akadt több türelmes is, aki elmagyarázta nekem, pontosan milyen jelzésekre kell figyelnem, és melyik mit jelent.

Meglepődtem egyébként, mennyi fiatal, és mennyi fiú jött el, főleg a kezdők között, csak kétszer kellett lánnyal lennem, ami hasznos is volt a fejlődésem szempontjából, mert kipróbálhattam, milyen, ha nekem kell vezetni. Elárulom, borzalmas, azt sem tudtam, melyik a jobb meg a bal lábam, és merre forduljak, erre jött a stressz: a párom meg arra várt, hogy még neki is én mondjam meg, ő mit csináljon. Hát, jó, gondoltam, egye fene, akkor már inkább irányítsatok.

Nagyjából a harmadik órára megtanultam elfogadni, hogy vezetve vagyok

Bár elég sokat rontok, és valószínűleg nem vagyok még mindig egyszerű eset, azóta tényleg örömömet lelem a mozdulatokban. Mert ha nem figyelek arra, hogy merre lépkedünk, akkor van időm a saját mozgásomra figyelni, és szépen emelgetni a lábaimat, meg átadni magam a felfedezésnek, hogy

mégiscsak kihozhatok magamból egy adag kecses eleganciát, és lehetek egy mozgássor közben egyszerre érzéki, szenvedélyes, erőteljes végzet asszonya, ahogy irányításra váró, sebezhető úrhölgy is.

Nagyon nehéz ez a tánc, de mélységesen gyönyörű is, és örülök, hogy végül elmentem

Ráébresztett, mennyit kell még dolgoznom magamon, hiszen még mindig a hideg ráz attól, ha elkapják a kezem, és a kívántnál közelebb húznak, bár legalább megtudtam: mégiscsak képes vagyok hagyni, hogy vezessenek.

Ráadásul most már van egy igazi, saját táncos cipőm is, amit egy kis tangószaküzletben ránézésre adott nekem egy bácsi, nagyjából, mint a Harry Potterben a pálcáknál. Nem volt kitéve egyetlen cipő sem, nem kérdezte a méretemet, ránézett a lábamra, végigmért, és adott egy cipőt. Tökéletes a mérete, és kényelmesebb volt benne táncolni, mint a sportcipőmben. Ezt pedig jelnek vettem, úgyhogy valószínűleg lesznek még közös kalandjaink…

Darányi Lea