Az első mozdulat

Nemrégiben megint történt valami, ami miatt összezártak alattam, mielőtt a mélybe zuhantam volna. Nem először és biztosan nem utoljára – igen, ezt vegyétek fenyegetésnek –, hiszen újra megtörtént, ami mindig: a szívlapát az arcomba csapódott, nekem pedig, miután úgy-ahogy feltápászkodtam, az első mozdulatom az volt, hogy írtam a barátnőmnek. Aztán felhívtam egy másikat. Aztán beszéltem egy harmadikkal, és egyszer csak azt vettem észre, hogy minden estém foglalt. De nem ám szimpla összefutásokkal, hanem önkéntes hálótársakkal: a barátaim, akik közül sokaknak már tartós párkapcsolata és/vagy családja van, csípőből készen álltak arra, hogy amikor azt mondtam, most egy darabig nem bírok egyedül aludni, velem legyenek.

Ha valami fáj, én általában elnyomom: a munkára meg más dolgokra koncentrálok, és véletlenül se engedem meg magamnak a lazítást, mert még összeroppannék. Nos, ezúttal másképp volt.

Úgy döntöttem, beleengedem magam abba a bizonyos védőhálóba, amiről már rég tudom, hogy acélból van, és sosem szakadhat le alattam. Etettek, itattak, programokat szerveztek, hallgatták a sírásomat este az ágyban – meg bárhol, ahol csak rám jött , és pár napra megadták az egyik legnagyobb ajándékot: gyönge lehettem. És évek óta először mertem is az lenni.

A saját erő

Magvas rágcsa és Esterházy Hasnyálmirigynaplója ajándékba (még nem sejtettük, hogy az utolsó pillanatban), borozni a gangon, röhögni az aktuális EB-meccsen, életünk első kocsmakvízén harmadiknak lenni – és marha büszkén hazavonulni –, az ország legszebb borvidékén állni a szeles dűlő tetején, idióta filmet bámulva karamellás jégkrémet enni. Ez mind megvolt ezalatt a bő egy hét alatt, miközben pont azzal, hogy szabad volt gyöngének lennem, finoman megéreztették velem az erőmet.

„Egy percig se féltelek.” „Olyan dolgokból épültél fel és jutottál baromi messzire, hogy hihetetlen.” „Látod, okos kis leánka vagy.” „Kevés nálad önállóbb embert ismerek.” Ezek a mondatok nem mélyen a szemembe nézve, vigasztalásul, hanem mintegy mellékesen hangzottak el, mintha természetes volna, én pedig csodálkozva jöttem rá, hogy nekik valóban természetes.

Mindenkinek az, kivéve nekem.

Rettentően hosszú ideje bánok mostohán az erőmmel, úgy tekintek rá, mintha önmagában nem is volna, szerencsének vagy sorsnak hívom, nem akarom felismerni, ha megmutatja magát.

És tessék, a többiek számára, akik látnak jónak, rossznak, önzőnek, igazságtalannak, adakozónak és mártírnak, megkérdőjelezhetetlen.

Nem volt nehéz kitalálnom, hogy nem az idejük volt a legtöbb, amit kaptam tőlük ezekben a napokban, hanem a felismerést, hogy bár azt hittem, én bízom bennük, mégis ők helyezik belém a legmélyebb bizalmat, folyamatosan. Ha nem bírok mozdulni, óvatosan megtaszítanak, de egy percig se gondolják, hogy ne indulnék el egyszer csak magamtól is. Alap? Nem hiszem. Soha nem lehet alap, hogy valaki bízik benned. Ha így tesz, az csak rajtad múlt, kiérdemelted, megdolgoztál érte, és tekintsd érdemnek!

Azért merek most így instant-koeljózni, mert az én hülye, kemény fejemnek több mint harminc év kellett, hogy megértsem ezt, hogy felfogjam, a saját magamba vetett bizalom, és az érzés, hogy értékes vagyok, egy ponton túl nem opció, hanem létfeltétel. Tartozom vele, nem magamnak, hanem nekik. Ez van. Egyesek lassan tanulnak.

Köszönöm, gyerekek!

Szóval nem marad más hátra, mint a köszönet: ország-világ előtt a szívem mélyéből köszönöm, hogy velem vagytok! Nem mellettem, velem, vállvetve.

Köszönöm az estéket, amiket becsípve átduettezünk (az Aladdin és A dzsungel könyve már egész jól megy, az István, a királyt még gyúrni kell), a balatoni nyarakat, a mindenmentes jégkrémeket és szülinapokat, az ebédeket a Kálvin téri padon, hogy a hangom rezdüléséből értetek, hogy nincs pár napnál hosszabb mosolyszünet (legtöbbször annyi se), hogy nemcsak a jót mondjátok, hanem a rosszat is, nem bántóan és kioktatva, hanem „zsiráfnyelven”, mert tudjátok, hogy csak azt viselem el.

De leginkább mégis azt köszönöm, hogy baromi hitelesek vagytok! Egyikőtök sem hordoz súlyos élethazugságokat, mind az igazat és a fontosat keresitek magatokban és a körülöttetek lévőkben. Ja, és bírom, hogy nem vagytok giccsesek, mint most én. Vagy igen, de utána valaki úgyis lecsapja a labdát. „Szépek ezek a virágok…” – „Ja, de nemsokára elhervadnak!”

Hát, veletek a szép is jó... meg a hervadás is, pipikéim!

Kalapos Éva Veronika

Kép: Jóbarátok, 10. évad, 8. rész - Elkésett hálaadás (2003. november)