„Hülye vagy, Zsuzsi!” – üvöltöttem rád a kocsiban, és közben nyerítettünk, mint a lovak, annyira röhögtünk valami sztorin a Körtvélyesi Barbaráról. Imádtál szegény Barbaráról mesélni, mert a te realista világképedbe sehogy sem fért bele az ő indokolatlan álmodozása. Ezek az álmodozások többnyire elérhetetlen férfiakról szóltak. Barbara nagyon rossz volt pasizásban, és te éppen arról meséltél, mennyire idióta módon viselkedett a kerti partyn, amit múlt héten adtál.

A Volt fesztiválra igyekeztünk, közben előkerült még néhány sztori Barbaráról, aztán megálltunk a LUK Oil-nál, mert csak ott tudtuk azt a finom hot dogot megvenni. Ünnepelni mentünk. Volt is mit ünnepelni. Újra tudtam járni, egy ideje nem fájt már semmim, megint éltem. Mentünk megünnepelni az életet. Januárban derült ki a rákom, és január 13-án te Volt bérletet ajándékoztál a születésnapomra. Áhítattal adtad át a borítékot, azt hittem valami koncertjegy, ahova be tudsz tolni kerekesszékkel, de nem, te a júliusi Voltra váltottál nekem bérletet. Meg természetesen magadnak is. „Voltra tessék meggyógyulni!” – mondtad, és majdnem elbőgtem magam, mert tudtam, te nem vagy idealista. Tényleg hittél abban, hogy 5 hónappal később jól leszek, pedig az orvosok nem sok jót jósoltak egy ilyen agresszív, visszatérő daganatnál.

Hálás voltam neked végig a betegség alatt. Nem zaklattál felesleges körökkel, nem erőszakoskodtál, hogy mit kéne tennem. Nem is bírtam nagyon mást elviselni. Tudod, ilyenkor mindenki rákkutató professzor lesz. Elküldik az összes lehetséges alternatív gyógymódot, jobban tudják, mit egyek, mit igyak. Hálás voltam azért is, hogy tárgyilagos voltál és nem csináltál drámát, amikor úgy tűnt, tényleg meghalok. Akkor gondolatban megírtam neked azt az e-mailt. Rád bíztam volna a temetésem. Te rendelted volna meg a cigányzenekart, meg elhívtad volna Gabi bácsit, és gondoskodnod kellett volna arról is, hogy a búcsúbeszédemet a megfelelő színész olvassa fel. Mikor erről beszéltem neked a telefonban, azt hiszem könnybe lábadt a szemed, mert érezted, tényleg nem viccelek. Hisz ismersz, tudod, vagyok annyira hülye, hogy még a temetésemet is képes vagyok megrendezni.

De a „jóég” úgy adta, hogy nem most halok meg. Úton vagyunk a gyógyulásomat ünnepelni, már a hot dog is elfogyott, te szokás szerint leetted a fölsőd, hangosan röhögsz azon is. Aggódsz, odaérünk-e az Ákos koncertre. Rád szólok, hogy ezt csak halkan reklámozd, mert Ákost ma irtó ciki imádni. „Szerinted érdekel?” – mondod. És milyen igazad van. Nem számít már az ilyesmi.

Hálás vagyok neked, Zsuzsi, mert melletted nem felejtem el, hogy bátor vagyok.

 Szentesi Éva

Fotó: Thelma és Louise (1991., Pathé Entertainment, MGM)

Éva korábbi cikkét arról, hogy miért nehéz egy rákbeteg barátjának lenni ITT olvashatod el.