hétvégére nincs lecke. hétfőn nincs dolgozat. mindenki pihen, gyógyul, erősödik. dia néni küldi a gyógypuszikat.”

Az üzenet, amelynek népszerűsége minden várakozásunkat felülmúlta. A mondatok elején kék kisbetűvel, mert Dia néni elsősei még nem tanulták a nagybetűket. A fotót először mi tettük ki a wmn.hu Facebook-oldalára, majd Szalánczi Krisztina klinikai szakpszichológus értő elemzésével itt, a frissen indult wmn.hu-n. Mára csaknem húszezren megosztották tőlünk, milliónyian látták, tucatnyi cikkben foglalkozott vele a sajtó, és Dia néni telefonszámát próbálja (részben rajtam keresztül) kideríteni sok újságíró és tévés-rádiós szerkesztő kolléga.

A fotót a tulajdonos külön engedélyével közöljük. Forrás: Facebook

Az a helyzet, hogy Tóth Diána, „Dia néni” nem szeretne sztár lenni. Nem szeretne ennél jobban a nyilvánosság elé állni. Ma reggel beszéltem vele, és arra kért, hogy tolmácsoljam a kollégáim és legfőképpen az olvasók, rádióhallgatók, tévénézők felé azt, amit érez. Íme.

„Az elején nem értettem, miért keltett ekkora feltűnést ez a táblára írt üzenet. Természetes az, hogy egy tanító szereti a diákjait, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a tanulás számukra öröm legyen.

Az is természetes dolog, hogy ha sok beteg gyerek van egy osztályban, akkor nem írunk dolgozatot, és nem kapnak házit, hogy minél hamarabb meg tudjanak gyógyulni. Indokolt esetben ezt biztosan sok pedagógus így gondolja.

Örülök annak, hogy az én fotóm által életre kelt ez a téma, és talán így felhívhattuk az emberek figyelmét arra, hogy igenis nagyon sok jó pedagógus van az iskolákban! Csak az ő képük nem került még a nyilvánosság elé. De van nekik is hasonló fényképük, üzenetük, „gyógypuszijuk.”

A cikkek hozzászólásaiból kiderült, hogy sokan ismernek lelkiismeretes pedagógusokat, akiket épp nem „Dia néninek” hívnak, de vannak „Marcsi nénik” , „Erzsi nénik” és sorolhatnám a nevüket. Ők is szeretettel terelgetik a „csemetéiket” minden nap, minden tanítási órán, minden szünetben. Ők is mindig ott vannak a gyerekeknek, amikor szükség van rájuk.

Azt gondolom, hogy ez a sztori egyáltalán nem rólam (Dia néniről) szól. Most már minden pedagógusról, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én.

Örülök annak, hogy az Ön cikke miatt nyilvánosságra került az, hogy sokan vagyunk! (Bárhogy is hívnak minket.)

Én nem gondoltam, hogy a beteg gyermekeim szüleinek elküldött üzenetem ekkora „port kavar” majd. Fel sem merült bennem az, hogy ennyi emberből, ilyen hatást váltanak ki azok a „gyógypuszik” , amiket küldtem nekik.

Nem hiszem, hogy ezt a témát nekem a televízióban, rádióban, újságokban is el kellene mondanom. Az Ön cikke és az én levelem épp elég ahhoz, hogy az érdeklődőkhöz eljusson. És már el is jutott.

Megköszönöm a sok-sok pozitív hozzászólást, az emberek jókívánságait, de én ennyit (sem) gondoltam bele ebbe a történetbe. Egyszerűen csak szeretném tovább szeretni, tanítani és nevelni a „gyerekeimet” úgy, ahogyan azt eddig is tettem. Pont úgy, ahogy teszik ezt az „Erzsi nénik, Marika nénik” , és az iskolákban (mint a miénkben is!) a többi pedagógus. Akkor is, ha pont az én képem volt jó időben, jó helyen, nem pedig az övéké. ”