-

Hét hónapos voltam, amikor apám elköltözött otthonról. Úgy nőttem fel, hogy minden második hétvégén vele voltam, és egyszer egy héten hétköznap is. Minden este telefonált. Nem akart kimaradni az életemből. Azt mondta, hogy csak anyát hagyta el, engem nem. Kötelező volt beszélgetni. Elmondani, mi volt a suliban. Csak jó dolgokról meséltem neki. Ha rossz jegyet kaptam, vagy nem nyertem versenyt, vagy nem én voltam a legjobb, leszidta anyát. Hiszen az ő dolga, hogy foglalkozzon velem. Tanuljon velem, különórákra, versenyekre, edzésre vigyen. Mondjuk azon a hétvégén lehetőleg ne, amikor vele vagyok. Az a hétvége természetesen a családé. Nem hibázhattam, nem akartam, hogy anya rosszul érezze magát miattam.

Apa fizetett is, megvett mindent. Mindent, ami szerinte fontos. Cserébe csak a legjobbnak kellett lennem. Megkaptam az összes menő kütyüt. Nekem volt mindig a legjobb telefonom, a legklasszabb biciklim, a legdrágább futócipőm.

Laptop, tablet, xbox, meg egy csomó dolog, ami apának tetszett. Nem hoztam szégyent rá, kitűnő voltam. Még élveztem is a tanulást, tanulmányi versenyeket nyertem, mit is mondanék apának, ha nem én lennék a legjobb. Még ez is anyukám hibája lenne. Mert a házasságuk megromlása is miatta volt. Nem ő volt a legjobb, és apának a legjobb járt. Így mondta.

Bár a második házasságában vitatkoztak, de legalább nem volt unalmas. Mert anya túl nyugodt volt, meg kedves és kiegyensúlyozott. Nem volt benne semmi érdekes. Az új felesége érdekes. Túlságosan is. Az volt az izgalmas. Apa azt mondta, ott rontotta el az életét, hogy 24 évesen rosszul választott. Ez volt az alapbaj. Mert ő többet, jobbat érdemelt, érdemelne, nem anyát. Más volt a hibás. A sikertelen házasságért, anya. Néha apa anyja is.

Nagymamám azért volt rossz, mert nem teremtett nyugodt légkört, ahol ő, mint gyermek kiteljesedhetett volna. Bonyolult egy lélek. Nagyanyám nem volt átlagos, anyukám meg túlságosan is az volt, és az új feleséggel is nehéz. Én nem hibázhattam. Nem akartam problémát okozni nekik, azt csináltam, amit elvártak tőlem. Ezt a maximumot vártam el én is magamtól. A mindenben részt vevő, verset mondó, éneklő, színjátszó, versenyt nyerőt. De nem voltam elégedett. Könnyen mentek a dolgok. Teljes hatalmat akartam.

Azt akartam, hogy valamit végre én irányíthassak. Csak én, egyedül. Fejletlenebb voltam, mint a többi kamasz lány, alacsony, úszógumival, cici nélkül. Úgy tűnt, mintha sokkal fiatalabb lennék, mint ők. Kilógtam a sorból.

Azt még megbocsátották nekem, hogy jó tanuló voltam. Segítettem, leckét másoltam, súgtam, de a testi adottságaim miatt egyfolytában bántottak. Husinak csúfoltak. És megértettem. A testem fölött lehet korlátlan a hatalmam. A legegyszerűbb utat választottam: keveset ettem. Persze úgy, hogy ezt senki nem vette észre. Tökéletesítettem a kamu evést. A szalvéta mindig az ölemben volt, oda lökdöstem be a falatokat. Vagy ha a számba vettem, akkor mindig kiszaladtam a konyhába, és ott gyorsan kiköptem. Olyan profi módon csináltam, hogy fel sem tűnt.

A súlycsökkenésemet a nővé válás első állomásának tekintették. Először megnyúlok, aztán majd biztosan hízom is. De én csak fogytam. Büszke voltam. Már nemcsak kitűnő tanuló, jó kislány vagyok, hanem vékony is. Akartam, és megcsináltam. Mire észrevették, már kórosan sovány voltam, vérszegény, vashiányos, rosszkedvű. Anya megijedt, apa őt okolta. Kudarc voltam neki. Nem értette, hogy amit csináltam, az siker. Kórházba kerültem, és terápiára.

Az evéssel elég ellentmondásos maradt a viszonyom. Tudom, hogy enni kell, de azért nem sokat. Valójában szeretnék zabálni, de akkor mi van az önkontrollal?! Meg a tökéletességgel?! És nekem a legjobbnak kell lennem. Így tanultam. A legjobbat érdemlem, magamtól is. A fiúkkal sem alakulnak jól a dolgok. Senki nem tökéletes, ez meg már nekem nem jó. De lehet, hogy csak el kellene engednem magam. Hagyni, hogy  történjenek a dolgok, csak úgy, irányítás nélkül, lazán.

Tíz éve, amióta terápiára járok, ezt tanulom. Gyakorlatban még nem megy. De igyekszem. Itt van az idő, és már nem nekem kell a legjobbnak, legokosabbnak, legsikeresebbnek, legvékonyabbnak lenni. Ezt csak mások várják el tőlem. Már ezt is tudom, de meg kell még tanulnom, hogyan örüljek az apró dolgoknak, amelyek lényegtelenek, nem tökéletesek, és az sem baj, ha elromlanak. Sőt, tetszik valaki.  Egy nem tökéletes, duci lány. Ilyet még sohasem éreztem. Csak ha meglátom, hevesebben ver a szívem. Ezen a nyáron itt az ideje a suta érintéseknek, a görbe estéknek, a nutellás kenyérnek, és egy nem tökéletes szerelemnek.

Kép: flickr