–

Hogy könnyebb legyen

A fehér hazugságokat, vagy ahogyan nálunk nevezik, kegyes hazugságokat mind jól ismerjük, és valószínűleg élünk is velük. Bár a (pár)kapcsolati pszichológia alapvetően nem buzdít őszintétlenségre a viszonyainkban, a kegyes hazugságokat illetően a szakértők nagy része mégis egyetért: szükség van rájuk. Vagyis egy szerelemben, barátságban vagy családi relációban, vallják sokan, a teljes őszinteség többet árt, mint használ.

Persze látszólag nem beszélünk nagy dolgokról: ugyan miért is lenne jó, ha a párunk az új ruhánkat látva nem elragadtatásának adna hangot, hanem azt mondaná, „nem is tudom, mellben szűk egy kicsit, és a zöld nem igazán a te színed”? Tegye fel a kezét, aki jól viselne egy ilyen reakciót! Márpedig ha őszinteség, akkor őszinteség, nincs mese. De kegyes – vagyis fehér – hazugságnak számít az is, ha fülig érő vigyorral üljük végig a családi ebédet, miközben legszívesebben leragasztanánk a faggatózó nagynéni száját, a körbe-körbe rohangáló unokahúgunkat pedig bezárnánk a spájzba, amíg meg nem tanulja, mi a magyarok istene. De nem tesszük, mert gyerekkorunktól kezdve kegyes hazugságokkal körülvéve élünk, amik gyakran valóban megkönnyítik a dolgunkat, és már csak azért is nehezen elítélhetők, mert legtöbbször szeretetből és figyelemből fakadnak.

A matekzseni és a szűz

Hol a határ kegyes és valódi hazugság között? Azzal kapcsolatban, hogy számít-e, hány férfi volt egy nő életében a jelenlegi párja előtt, több kommentelő is feltette a kérdést: miért kell ezt egyáltalán megbeszélni? Ilyen szituációban egy nő legnagyobb erénye a hallgatni tudás, mert egyrészt senkire nem tartoznak a tényleges adatok (még a kedvesünkre sem), másrészt miért bántanánk meg azzal, hogy megtudja, mi sem éltünk szűzi életet előzőleg? Nagyon elgondolkodtatóak voltak ezek a reakciók, és valóban nehéz is vitába szállni velük, hiszen a békességnél kevés értékesebb kincs van egy kapcsolatban, ennek az infónak az elhallgatása pedig békességet jelent. Legalábbis addig, amíg napvilágra nem kerül, hm, hát igen, az a bizonyos „lista”.

Ez persze nem törvényszerű. Emlékezzünk csak a viccre, amiben a bácsi megkérdezi a nénit, gondolt-e félrelépésre a több évtizedes házasságuk alatt, a néni pedig azt mondja, csak annyiszor, ahány szem borsó van az egyik befőttesüvegben. A bácsi megnyugodva látja, hogy mindössze két szem árválkodik ott, ám a néni rákacsint: de hányszor főztem az évek során borsólevest! Szóval, ha az ember elég jó levesekben, vagy esetleg elő se kerül a kamrából az a befőttesüveg, az ilyen titkok megtarthatóak. De biztos jó dolog ez?

Anyu szerelmei

Természetesen nem gondolom, hogy okos dolog a párunk elé állni, és ha akarja, ha nem, az arcába tolni a neveket, számokat és helyeket, másrészről viszont úgy érzem, ha két, egymást szerető és egymáshoz ragaszkodó ember között szóba kerül az ilyesmi, a demonstratív hallgatás árulkodóbb, mint ha beszélnénk. Ki más hallgat makacsul, ha nem az, akinek rejtegetnivalója van? Amikor kislány voltam, megtaláltam anyukám fényképes dobozát, amiben a régi szerelmei képét rejtegette – igen, rejtegette, mert a férje nem akart tudni ezekről a dolgokról, bár már régen csupán emlékek voltak. Csodálkoztam ezen: miért kéne letagadni, hogy volt idő, amikor mást szerettünk, ha már régen nem őt szeretjük? A volt szerelmeink az életünk fontos részei, bizonyos szempontból ők tettek azzá, akik vagyunk (Palya Bea fantasztikus Exek című dalában énekel erről).

Egyáltalán nem állítom, hogy folyton fel kell emlegetni az exeket (nem tesz jót a kapcsolatnak, ráadásul marha fájdalmas tud lenni), de talán az sem szerencsés, ha úgy teszünk, mintha azok a viszonyok meg se történtek volna. A férfiak nagy részének van/volt az életében aktív csajozós időszak, miért ne férne bele ez a nőknél is? És miért ne jöhetnénk ki belőle sokkal gazdagabban és érettebben, hogy annak, aki most mellettünk van, még tökéletesebb párja lehessünk?

A „sosem hazudok” állítás ritkán állja meg a helyét, és talán valóban nem ez a jó megoldás. Fogalmazzunk inkább úgy: „ha kérdezel, válaszolok, mert azt akarom, hogy igazán ismerj”. Így megoszlik a felelősség és az igazság terhe is. A nevelési szakkönyvek gyakran említik, hogy mindig csak annyit mondj a gyereknek, amennyit tudni akar, és talán így van ez a kapcsolatokkal is. A tapintat és az empátia nem egyenlő a hazugsággal, különben pedig „tanuld olvasni sok néma jelem / szemmel is hall az okos szerelem” (Shakespeare).

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Roman Samborskyi