-

Ezzel az írásommal nem leszek népszerű. Tudom. De szeretném, ha legalább azt elhinnétek, hogy nem akarlak vele titeket meggyőzni, és még csak befolyásolni se. Nincs mögötte politikai meggyőződés, rejtett szándék sincs, nincs mögötte semmi, csak én vagyok. Öncélú írás ez, remélem megbocsátjátok.

A múltkor egy asztaltársaságban felmerült, ami, gondolom, sok asztaltársaságban felmerül mostanában, hogy Magyarország egy posvány, hogy itt lehetetlen normálisan élni, hogy innen el kell menni. Én pedig nem átallottam megjegyezni, hogy nem akarok elmenni innen, és szeretem ezt az országot. Nem tudtam, hogy nem divatos ilyet kijelenteni, sőt egyenesen nevetséges, és még az is lehet, hogy szánalmat keltő. Többen összemosolyogtak, és rögtön a homlokomra nyomták a bélyeget, amilyen bélyeg a – bélyegektől túlterhelt – homlokomon egyébként életem során még soha nem díszelgett: romantikus vagy.

Az elmúlt években számtalan billogot kaptam. Lezsidóztak, lecigányoztak, lenőztek. Különböző okokból kifolyólag egyik ellen sem tiltakoztam. De a romantikus most zavart. Pedig azt hiszem, ebben volt a legkevesebb bántó szándék.

Én nem akarok rózsaszín felhőkben úszó kis csitriként definiálódni csak azért, mert merem vállalni, sőt, ki is merem mondani, én szeretem ezt az országot.

Nem azért szeretem, mert tudatlan vagyok, nem azért, mert elvakít a szerelem, nem azért, mert nem látom a valóságot. És bár jól hangzik, még csak azt sem mondhatom, hogy ezek ellenére szeretem. Azért szeretem… most rájöttem, hogy talán nem is jó szó a szeretem… de még ebben sem vagyok biztos, azért kötődöm hozzá, mert számomra fontos ez az összetartozás. Féltve óvom ezt a köteléket, ez a kötődés ugyanis meghatároz engem, fontos nekem.

Nem fájdalommentes, de ettől még megmásíthatatlan. Apámmal és anyámmal se vagyok mindig elégedett, a gyerekeim tökéletlenségeit is tisztán látom, mindez azonban nem változtat azon, hogy ugyanaz a vér csörgedez az ereinkben.

Higgyétek el nekem, két lábbal állok a földön. Olvasok sajtót, ismerem a híreket, a családomban van tanár, mentőorvos, a szakmunkástól és értelmiségiig bezárólag mindenki. Higgyétek el, nincs semmi, ami bármilyen előnyhöz juttatna engem bárkivel szemben. Nincsenek kapcsolataim, nincsenek gazdag szüleim, akik tolnák előre a szekeremet, nem tart el a férjem, nem a rózsadombi villám ablakából rázom rátok a nemzeti színű abroszomról a morzsákat.

Nő vagyok, van két gyerekem, és olyan képességeim, tehetségem, amilyen tehetséget nőnek birtokolni nem éppen könnyű teher (nem érdekel, ha ez nagyképűségnek tűnik). Számtalan munkám volt az elmúlt idők során, tudom milyen az, ha az embernek kétszer annyit kell letennie az asztalra, hogy fele annyira értékeljék. És ne higgyétek, hogy még sose éreztem, el kéne menni innen, és soha többet hátra se nézni, vissza se jönni.

De nem mentem.

Azt is elmondom, miért.

Apámmal egyszer (jó, többször, de most csak erre koncentráljatok) összevitatkoztunk. Sok-sok adóssága volt, és én ráripakodtam, hogy miért nem adja el a házat, amiben laktunk, amit nem tudtunk finanszírozni, és csökkenti legalább így a terheit. Azt mondta, az nem ház, hanem otthon. Én meg rávágtam, hogy: hülyeség. Meg voltam győződve róla, hogy téved, hogy olyan röghöz köti magát, ami egy mocsár kellős közepén van, és lassan, de biztosan őt is lehúzza a mélybe velünk együtt.

Ma már másképp látom. Ma már én sem teszek egyenlőségjelet a ház és az otthon közé. A ház nem több puszta ingatlannál. Az otthon viszont... Az otthon fa, ami emlékek, érzések, múlt és jövő szálaiból fonódó gyökérzettel kötődik a földhöz. Talán enged a szél lökéseinek, talán olykor lehullajtja a lombkoronáját, az is lehet, hogy zord időkben körbefolyja a mocsár, vagy villám hasítja ketté. De ettől még meghatározza lakói helyét a világban.

Hogy jó-e nekem itt lakni? Hát, nem mindig. Könnyű? Soha. Megkísért néha, hogy átköltözzek egy másik fára? Naná. Irigykedve nézem azokat a madarakat, amelyek másik fán raknak fészket? Még az is előfordul.

De legfeljebb egy pillanatra.

Mert én itt nemcsak lakom, én itt élek. És számomra mást, többet jelent élni, mint lakni. Számomra a legdrágább, legkomfortosabb albérlet sem ér fel az otthon lenni érzésével. Ez a fa az én fám is, akkor is, ha olykor kényelmetlen, ha tövisek nőnek a törzsén, vagy ha vihar cincálja. Az én fám. És én – rájöttem, hogy mégiscsak ez a jó szó – szeretem.

Kormos Anett

Kép: flickr