Barnabással elkezdtük felépíteni londoni szociális életünket, amelynek már első szintje is komoly dilemmákat vetett fel bennem. Nem vagyok az a típusú anyuka, aki rettegve óvja a gyerekét fűtől, fától, széltől, kis és nagykorú embertársaktól. De mégiscsak én vagyok az, akinek meg kell védenie az integritását és levakarni róla olyan gyermekeket és felnőtteket, akiknek semmi keresnivalójuk az ő magánszférájában. Vagy nem?

A történet hétfőn kezdődött, amikor is jelentkeztünk a helyi Music Monkey Clubba. Ezt én csak zenés-táncos mulatságnak nevezem, amely kifejezetten 1–2 éves gyerekeknek szól heti egyszer fél órában. Rengeteg díjat nyert tanító-fejlesztő jellege miatt, de mi elsősorban azért választottuk, hogy végre elkezdjünk egy kicsit emberek közé járni. Barnabás szokja a gyerekek társaságát, én pedig hasonló sorsú felnőtt társaimmal ismerkedjek egy kicsit.

Magától a programtól nem voltam elájulva, de ugye mi döntöttünk úgy, hogy ott hagyjuk a ringatók és babakoncertek országát és vállaljuk a következményeket. Egyszerűen csak túl rózsaszínnek találtam a majmot, túl soknak a szappanbuborékot, és túl sokat kellett arcizmokat görcsberántóan széles mosollyal verni a térdünket és csilingelő hangon köszönteni minden egyes kis music monkeyt (vagyis zenemajmot). Én meg nem vagyok az a csilingelő hangú anyuka, szóval nem én lehetek a célcsoport...

Néha Barnabás is kikerekedett szemekkel nézett rám, hogy hova hoztam, de aztán az animátor elővett néhány szépen szóló hangszert, amelyek szerencsére azon a frekvencián szólaltak meg, amelyeket az én gyermekem is képes volt tolerálni, úgyhogy megbékélt a helyzettel. Na, és persze neki nem volt túl sok a szappanbuborék (döbbenet, hogy ez minden gyereket elvarázsol).

Én viszont nem tudtam megbékélni azzal a helyzettel, hogy egy 3–4 éves forma kisfiú szabályosan beleszeretett a fiamba, és az első perctől kezdve ölelgette, puszilgatta a korosztályának megfelelő finomsággal.

Félreértések elkerülése végett, nem a gyermek nemével volt a gondom, hanem azzal, hogy mennyire lehet hagyni, hogy egy, a gyermekem számára tök idegen valaki, még ha az egy nagyon aranyos gyerektárs is, szabadon puszilgassa és ölelgesse? Merthogy ezt ott mindenki nagyon cukinak tartotta, Barnabás sem kezdett el üvölteni (pedig én nagyon drukkoltam, hogy kezdjen), hanem eltűrte a helyzetet. De élvezni semmiképpen nem élvezte.

Mégiscsak én vagyok az az ember, aki a legjobban ismeri, tudja, hogy mi a jó neki és mi nem. Elvileg. Tudom Barnabásról, hogy nagyon barátságos, könnyen elfogad idegeneket is, de azért azt nem szereti ha belemásznak a képébe. Szereti ezt bárki? De ő még nem tud szólni, hogy ez nekem nem jó, ez nekem már sok, hagyjanak már békén! Úgy érzem, ilyenkor nekem kell szólni és megvédeni őt ebben a kiszolgáltatott helyzetben. De kinek szóljak én? A gyereknek vagy a szülőnek? Hogy lehet ezt tapintatosan kommunikálni? Hiszen valószínűleg másképp gondolkodunk erről a helyzetről, ha ő nem szól rá a saját gyerekére.

Nem riadok meg a konfliktustól, különösen, ha a gyerekemről van szó, mégis lefagytam ebben a helyzetben. Bambán mosolyogtam, próbáltam én is úgy reagálni, mintha aranyosnak tartanám, ami történik, közben viszont legbelül azt éreztem, hogy nincs ez így jól. Az járt a fejemben, hogy

már most szeretném elkezdeni tudatosítani benne azt, hogy az engedélye nélkül nem érhetnek hozzá idegenek. De ez kivitelezhető gyermekek közt?

Az eset nem vet vissza minket, folytatjuk utunkat a szocializáció rögös útján és előbb-utóbb bizony be fogunk kerülni a játszóházak és játszóterek farkastörvényekkel teli világába is. A gyerekemnek el fogják venni a homokozókészletét, meg fogják lökni, odébb tessékelik, ha épp rossz helyen van, tán még olyan is lesz, hogy kicsúfolják. Számtalan olyan helyzet lesz, ahol döntenem kell, hogy mi az a pont, amikor be kell avatkoznom.

Nem lehetne, hogy inkább csak szappanbuborékok közt verjük a térdünket széles mosollyal és együtt danolászunk a rózsaszín makival kellő távolságban egymástól? Úgy 20–30 évig. Utána talán megölelheti valaki más is az én csodálatos, páratlan, gyönyörű, okos, ügyes, egyetlen kisfiamat (ironikus szmájli).

Pásztory Dóra