Ma átjöttek hozzánk a férjem barátai. Ez egyrészt azért van, mert nekem nincsenek barátaim, vagyis akik vannak (nagyon kevesen), azok tudják, hogy hozzám nem szokás csak úgy átjönni.

Szóval a férjem barátai. Akik közül az egyik megkérdezte, kaphat-e valamit inni. (Ebből érezhetitek, mennyire jól látom el a vendéglátói szerepet, ami elvileg szintén a nő kötelessége… de nálunk mindenki azt eszi, issza, amit tud, vagy amivel a férjem megkínálja.)

A kínálatból a vízre szavazott. (Ebből meg azt érezhetitek, milyen nagy volt a kínálat, de most már elég legyen, hagyjátok abba az érzést.)

Miközben megnyitotta a csapot, azt kérdezte tőlem, milyen nálunk a víz? Fogalmam sem volt, mire gondol, de azt valahol a lelkem mélyen sejtettem, hogy nem a folyékony, színtelen, szagtalan jelzőkre vár. Úgyhogy azt válaszoltam: fogalmam sincs. Mivel erre úgy nézett rám mint egy marék kukacra, elbizonytalanodtam… talán mégis a színtelenszagtalannal kellett volna próbálkoznom. Próbáltam menteni a menthetőt: nem tudom, én nem iszom vizet. Hát még lejjebb csúsztam a marékkukacnál, pedig az előbb még úgy tűnt, az az alja.

A barát (megrökönyödve): Nem iszol vizet???

Én (körbenéztem, hátha kérhetem a számítógép segítségét): Nem.

A barát: Akkor mit iszol?

Én: Hát… hát… jeges teát.

A barát (próbált mentőövet dobni): Olyat, amit te főzöl? Vagy boltit?

Én (nem vettem észre a mentőövet): Persze hogy boltit.

Nos… emlékeztek még a marékkukacos utáni lesújtó pillantásra? Hát, ez még az alatt volt. Sokkal. Az volt benne: hogy: hülye vagy? Te hülye vagy!

Barát: Az mindennél rosszabb, az méreg.

És akkor eszembe jutott az a sok-sok helyzet, amikor olyan asztaltársaságba kerültem, ahol volt vegetáriánus is. Pontosan fel tudom idézni az arcukon átfutó fanyar csalódottságot, mikor kezükbe vették az étlapot, és tudatosult bennük, hogy na, megint vagy rántott sajtot, vagy rántott gombát kell enni… mer’ más nincs. És emlékszem a társaság hozzáállására is. Szinte láttam a tekintetekben felcsillanni a „majdmimostkiugrasztjukanyulatabokorból”  vágyát. Szinte hallottam, ahogy azt gondolják, na, hülye nyúl, zabáljál csak répát, ha nem akarod élvezni az életet! Persze, mivel senki nem akart szűk látókörűnek tűnni, a közelítélés nem fésztufész érkezett, hanem álságosan. Ilyen udvarias érdeklődésnek álcázott beszólások hagyták el a rántott húson cuccogók száját:

– És sosem eszel húst, vagy csak ha látják?

– És miért nem eszel húst? Mert nem szereted vagy mert elítéled az…(elfojtott röhögés) állatgyilkosságot?

Majd elindult a heves és egyben kéretlen érvelés, hogy az embert miért teremtette mindenevőnek a mindenható, meg hogy a káposzta élete sem értéktelenebb a disznóénál stb...

Én meg néma együttérzéssel figyeltem, ahogy szegény „kisebbség” hirtelen a többség folyamatosan ráhulló súlyos érvkupaca alá szorul, és arra gondoltam: kussoljatok már, ő sem szól bele abba, ti mit esztek, ti se ugassatok bele abba, ő mit eszik. És most tessék! Mondják, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma." Biztos, hogy így van, mert én most bűnhődöm a hallgatásomért. Ha a férjemmel ketten beülünk egy étterembe, és ő cézár salátát kér, én meg steaket, a pincér automatikusan elém teszi a salátát. Pedig én elkötelezett húsevő vagyok, és – gáz, nem gáz – szarok arra, hogy mi egészséges és mi nem, engem csak az érdekel, mi finom és mi nem.

(Ettől még roppantul tisztelem a tudatosan étkezőket. Na jó, ez talán túlzás… de elfogadom őket. Végül is ők is csak emberek. Ott tartunk, hogy ha vendégségbe chips-et viszek meg gumicukrot, nem pedig saját sütésű durumlisztből készült süteményt, már össze is szaladnak a szemöldökök.

Ha egy étteremben előételt, főételt és desszertet is kérek, már végigfut rajtam a társaság tekintete, és lelki füleimmel azt hallom: majd elhízol, kisanyám! Vagy: biztos mindjárt mész és kihányod... Vagy: na, öt év, legfeljebb ennyid van még hátra.

Picit elakadtam… nem tudom, mivel zárjam ezt a cikket. Elvileg a hányattatott sorsomra akartam felhívni a figyelmet, és hogy egyesek mindig rosszallóan néznek másokra. De mivel akartam befejezni? Ja, igen. Megvan.

Aki kitalálta azt a baromságot, hogy az vagy, amit megeszel, az valószínűleg csak viccelt, de sokan elhitték. A tanulság tehát, hogy csak óvatosan! A vicc nagyon veszélyes műfaj.

Kormos Anett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Giamka