Az úgy kezdődött, hogy baromira bele voltam zúgva valakibe, aki egy éttermet csinált, de nem is csinált, inkább megálmodott, létrehozott, megalkotott és a töretlen sikerig futtatta. Szóval egy igazán jó étteremről beszélek, a férfi pedig valódi gasztroman és zseni. Imádott (nemcsak engem), és tudott is főzni, de csak azt, ami (vagy aki) őt érdekelte. Tulajdonképpen ezzel én is ugyanígy vagyok (mármint a főzésben). Magas volt, szőke és zöldszemű, kissé ügyetlen, de ez utóbbira szerintem csak rájátszott. Amolyan magának való típus, aki soha nem jópofizott senkivel, mert nem igazán szerette a nagy és hangos társaságokat, inkább befelé fordult. Ezt (is) szerettem benne.

A szemüvegét folyton összetörte, ráült, vagy mit tudom én még mit csinált vele. De olyan humora volt, hogy folyamatosan nevettem, amikor vele voltam. Na, mindegy, nem is ő a lényeg! De... egy kicsit mégis.

Szorosan kapcsolódik ehhez az ételhez, hiszen tőle tanultam a receptet. És sok év után, amikor a szerelmünk már árkon-bokron túl volt, írtam neki, hogy írja le a mediterrán mártogatós receptjét. Merthogy ez a neve. Mármint nem neki, hanem az ételnek, de ezt úgyis értitek. Szóval: végy egy utolsó falat nyarat, ez az, ami kell hozzá elsősorban, ez adja ugyanis az alapját. Aztán hintsd meg egy maréknyi szerelemmel, mert szükséges a kötőanyag is, különben szétesik. Kinézek az ablakon, még süt a nap, de már nincs ereje. Nem számít, kimegyek az erkélyre, és behozom a karcsú napsugarat. Ugye, milyen hülyén hangzik? (Eszembe jut Garas Dezső filmje, A legényanya, abban hordták be a fényt az ablaktalan házba a nagyeszű munkások.) Aztán veszek még egy adag szerelmet. Előkotrom egészen mélyről az emlékeimet a magas szőkével kapcsolatban.

Sok évet kell visszautazni, talán nyolcat is. De még emlékszem, milyen volt vele sétálni Mediterrániában. Röhögtünk a kabócák között a fák alatt, mert utánozta a horvátokat, persze nem tudott horvátul, de irtó vicces volt.

Ha mindez megvan, akkor már csak garnéla kell hozzá, egy főre mondjuk hat vagy hét darab. Egy csokor friss petrezselyem, egy deci jobb fajta paradicsomszósz, két evőkanál francia vaj, (só nélküli), hat gerezd fokhagyma, só, bors, és egy jó löttyintésnyi fehérbor. A fokhagymákat összenyomom, a sistergő olívára teszem, belefektetem a megpucolt rákokat, és megvárom, amíg fehérre sül a külső réteg, hadd tűnjön el a sápatag, szürke színe. Ha ez megvan, akkor mehet a bor. Ez a két anyag kölcsönzi majd neki a tengerpartot. Aztán mehet a paradicsomszósz, és hempereghet bele a két kanál vaj is. Hagyom egy kicsit, hagy dolgozzon rajtuk a hő. Szépen összeérnek az ízek, szerelmeskednek vagy tizenöt percet és mikor elérnének a csúcsra, hozzájuk vágok egy csokornyi petrezselymet. Ettől lesz kész az igazi íz-orgazmus. De a petrezselyem csak a végén kell, ne fonnyadjon bele túlságosan. Kóstolom, só, bors, ízlik-e? Ízlik. Tetszés szerint lehet vágni hozzá friss csilit, ki hogy szereti.

A mediterrán mártogatós már legenda. Egy szerelem mélabús krónikája. Horvát tengerpart, házi bor az öreg nénitől, igazi olíva és friss rák. Én már csak a mélyhűtőből szerzem be a hozzávalót. Lefagyasztottuk a szerelmet is az időben, amely ehhez az ételhez fűz.

Jó étvágyat hozzá!