Nézz végig egy forgalmas utcán sétáló, az operaelőadás szünetében a folyosón tébláboló, vagy egy fesztiválon nyüzsgő embertömegen! Férfiakon és nőkön. Mondd, mit látsz?

Nők vs. férfiak, táskák vs. zsebek

Az urak könnyed testtartásban, lezseren álldogálnak, kezüket lazán zsebre vágva, esetleg a karjukat szabadon lóbálva sétafikálnak gondtalanul. Ezzel szemben a nők kivétel nélkül szorongatják a táskáikat. Ki a hóna alá passzíroz be egy laposabb borítékot, ki egy clutch-ot markolászik görcsösen, van, aki a termetes retiküljének fülébe kapaszkodik, más egy légiesebb darabot hintáztat kecsesen az alkarján. Ami biztos: egy valamirevaló nőt hamarabb kapnál rajta az utcán smink, vagy akár bugyogó, mint retikül nélkül.

Mint sivatagi teve a púpját, úgy visszük mi is magunkkal mindenhová a ridikülünket, ráadásul minél messzebb távolodunk el otthonról, annál nagyobbat.

Míg a férfiak könnyűszerrel bő nadrágjuk zsebébe vághatják nélkülözhetetlen tárgyaik szentháromságát (úgyis, mint: pénz, telefon, slusszkulcs), egy nő soha a büdös életben nem csúsztatná Kisvakond módjára a tengernyi holmiját nadrágjának zsebeibe. Hogyisne! Nem azért adtunk le nyögve-nyelve, önmegtartóztatva, korgó hasú nappalokon, és cupákos csülkök után áhítozó éjjeleken át annyi sok kilót, hogy aztán egy kitömött pénztárcával pótoljuk a lediétázott vastagodásokat a fenekünkön! Inkább vásárolunk magunknak több tucat különféle méretű, mintázatú, anyagú, színű, eleganciájú és márkájú ridikült, hogy aztán abban vihessük magunkkal a legszükségesebb nyolcvanöt csecsebecsénket, ami nélkül pedig soha, egy tapodtat sem.

„Ridicule"

Vicces? Hát persze hogy vicces, nagyon is az, főleg, ha megvizsgáljuk a ridikül szó etimológiáját. Az ugyanis német közvetítéssel érkezett hozzánk a franciából, a „ridicule’" jelentése pedig nem más, mint „nevetséges." Ami – ha jobban belegondolunk –valóban tűpontos megfogalmazása e páratlanul emberi jelenségnek.

Ám ahhoz, hogy megértsük a ridikülök igazán mókás voltát, kénytelenek vagyunk beleásni magunkat a kis oldaltáskák, hónaljkutyák, markolni való clutch-ok és karok alá szorított lapos borítéktáskák történetébe. Ebből hamar kiderül, hogy az emberiség kiemelkedése az állatvilágból talán bizony mégsem a fáról való lekászálódásunkkal, sokkal inkább a kézitáskák megjelenésével köthető össze.

A táska, mint olyan

Már egy magára valamit is adó ősember sem indult neki a vadonnak a megfelelő szütyő nélkül – kész csoda, hogy a barlangrajzokon nem csinos, retikülös ősleányzók pózolnak a szőrmók mamutok helyett! Ebben az időben persze még jóval gyakorlatiasabb feladata volt a táskának, hiszen a gyűjtögető életmódhoz nyilvánvalóan hozzátartozott valamiféle eszköz, amiben kényelmesen lehetett tárolni a bogyókat. A pofazacskóban, vagy a két marékban való cipekedés kevésbé praktikus megoldásnak tűnt. Ruha híján eleinte egy hosszú botra szerkesztettek bőrdarabot hordtak őseink, majd később – a ruházkodás megjelenésével – ugyanez a tatyó a bot kiiktatásával átvándorolt a derekukra kötött övre.

Innentől aztán a tárolási szempontok mellett már sokkal komplexebb jelentéssel is gazdagodott a táska műfaja.

Ahogy ma is lehet virgázni egy menő Louis Vuitton-nal, úgy már a középkorban is pompásan ki lehetett hangsúlyozni a társadalmi felsőbbrendűséget egy jól eltalált darabbal. Míg a parasztok nagyméretű, zsákszerű disznólopókba gyömöszölték a népdalokból ismerős vöröshagymát és kenyeret, addig a nemesek elegáns kis bőrzsákocskákban lóbálták az aprópénzt a kezük végében.

Az előkelő férfiak és nők egyöntetű viseletét aztán a XVIII. század párizsi divatja szakította ketté: az erősebbik nem zsebeket varratott a nadrágjára, hogy többet ne kelljen a kezükben hurcibálni a holmijukat, a hölgyek pedig továbbra is a kis kacsóikban hintáztatták az aprócska, díszes retikülöket. A korabeli angol sajtó, az Imperial Weekly Gazette gunyorosan meg is jegyezte: míg a férfiak a kezüket a zsebükben, addig a nők a zsebüket a kezükben tartják, ami elég „ridiculous.”

A XIX. század második felétől az utazási kedv egyre szélesebb körben elterjedt, ezzel párhuzamosan pedig forgalomba kerülhettek a finoman kidolgozott, ám nagyobb és praktikusabb kézitáskák is. Ezekben a darabokban a hölgyek immár könnyűszerrel magukkal hordhatták nagyobb tárgyaikat is, így többé ehhez (sem) volt szükségük a férfiak segítségére.

Így a rohamléptekkel függetlenedő asszonytársadalom végre magával vihette esszenciális kellékeit, hogy aztán a táskák és az emberiség párhuzamos, egymással szorosan összefonódó evolúciójával még tovább fokozza a jelenség „ridicule"-voltát.

A táska, kimaxolva – ahogy én csinálom

A mi családunkban legalábbis nevetségessé vált az említett táskahelyzet. Ha hétvégente együttesen útra kelünk, akkor az rendszerint a következőképpen néz ki:

A férjem – észlelve készülődésemet, amely során belehányom a szütyőmbe a bukszát, a telefont, a telefontöltőt, egy rúzst, a kis tükröt, egy dezodort, egy kézkrémet, papírt, tollat, egy kis üveg ásványvizet, egy zacskó szőlőcukrot (ha netán megéheznénk), és két rolni szaros zacsit a kutyának,  – megkérdi, hogy szándékomban áll-e táskát vinni magammal. Így az én holmim mellé még – némi kuncsorgó pillantást követve – bekerül az ember slusszkulcsa, telefonja, pénztárcája, egy csomag papírzsebi, és három alma (ha netán megéheznénk). Már az előszobában tipródunk mindahányan, amikor a fiamnak eszébe jut, hogy feltétlenül magával kell hoznia (hangulattól függően) a gigaméretű plüssfókáját/nyolc matchboxot/egy nerf puskát/a csúzlit/a csapágyas jojót/a kincsestérképet/a pisztolyt/a keresztrejtvényt/a kukamanót – illetve ezeknek a holmiknak a tetszőleges kombinációját, és természetesen két müzliszeletet (hátha megéhezne). Mondanom sem kell, ugye, hogy hová kerülnek ezek a holmik? Naná, hogy az én hónom alatt exponenciálisan dagadó táskába. Kamaszlányom lesújtó pillantással végigméri hektikusan útra készülődő családtagjait, majd visszacsoszog a szobájába, hogy előjöjjön egy jó vastag könyvvel, ami mögé elbújva majd úgy csinálhat, mint aki ott sincs, de legalábbis nem hozzánk tartozik, és aztán mellé pakolja a reggelről megmaradt kakaós csigáját (hátha megéhezne).

Végre nekieredhetünk:

elöl bandukol a férjem, kezeit gondtalanul lóbálva, utána szökdécsel könnyedén és tehermentesen a két gyerek meg a kutya, hátul pedig, mint a díszhegymászók rutinos serpája, csoszlatok a cérnaszakadásig megtömködött, nehéz súlyoktól dudorodó retikülömmel.

Miközben a minden elképzelhető élethelyzetre és katasztrófára felkészült, kidagadó pakkommal vonszolom magam, egyre azon tűnődöm, vajon eljut-e valaha a táskák evolúciója arra a szintre, amikor végre mi, nők is könnyedén, felszabadult kezekkel járhatunk-kelhetünk a világban? Talán ha egy hosszú bot végére akasztanánk...?

Fiala Borcsa