–

Ami azért is nehéz, mert...

...bocsánatot kérni nekünk is meg kell tanulnunk, mielőtt nekiugrunk megtanítani a következő generációkat. Dühből, dacból, annak megmutatásából, hogy én különb vagyok, nincs valódi bocsánatkérés. Amikor elhangzik a „jó, akkor bocsánat” vagy az „oké, sajnálom”, akkor abban benne van, hogy nem gondoljuk komolyan. Mert mérgesek vagyunk, és azt gondoljuk, nem mi vagyunk azok, akiknek bocsánatot kellene kérniük, hanem a másik fél – és valahogy a legtöbbször ezt gondoljuk, vagy minimum azt, hogy ő is tartozik bocsánatkéréssel, nem csak mi.

Persze, nem könnyű, mert szerintem a legtöbben ezt tanultuk gyerekkorunkban a bocsánatkérésről

– Kérj bocsánatot!

– Jó, akkor bocsánat!

– Akkor most már minden rendben, menjetek a dolgotokra.

–...

Na, most

a „jó, akkor bocsánat” dacos meggyőződéssel arról, hogy nem is mi vagyunk azok, akiknek bocsánatot kellene kérniük, valójában nem bocsánatkérés.

Az egy gyors áthidaló megoldása annak, hogy felszólítanak a megbánás tanúsítására, te elmondod a megfelelő szavakat, senki nem elégedett, te sem, hiszen hát bocsánatot kértél, pedig nem érzed (még?) magad hibásnak; a sértett fél sem, hiszen olyan volt a bocsánatkérés, amilyen.

Na de ha a gyerekeknek nincs megmondva, hogy időnként bizony bocsánatot kell kérniük, akkor sosem kérnek bocsánatot, és – értelemszerűen – sosem tanulják meg. Hogyan lehet áthidalni ezt? Persze sajnos nincs nálam a bölcsek köve, de azért vannak módszereim, teszteltek, nem mindig válnak be, de néha igen. Szóval szerintem igenis kell a gyerekeknek mondani, hogy bocsánatot kell kérniük, mert néha tényleg bocsánatot kell kérni, ez hasznos tudás, meg kell tanulniuk. De akkor, amikor még mérgesek, senkinek sem jó behúzni őket egy bocsánatkérésbe.