–

Bizonytalanul fekszem a vizsgálóágyon, és akkor meghallom azt a bizonyos hangot, ami egy terhesség és egy szülés során sok születőben lévő anya számára talán a legmegnyugtatóbb, legszebb hang a világon: a szívverés szabályos susogása.

Szóval ott van. Él. Kora szerint megfelelő a mérete. Tényleg nem tűnt el. Talán az első pillanat, amikor megengedem magamnak, hogy örüljek egy kicsit. És mostantól így megy ez egy jó pár hónapig. Az ultrahang ugyanis nem változtat semmin, ráadásul csak pillanatnyi információt ad. Mégis megnyugtat pár napra. Pedig előtte is, közben is, utána is: a baba ugyanaz.

Aztán minden ilyen alkalommal eltelik pár nap, és az egész bizonytalanság kezdődik elölről. Vajon ez a várandósság mit hoz? Vajon ki lakik bent és hogy lesz? Nem ér, hogy ő már tudja, nekem pedig még hónapokig várnom kell, hogy kiderüljön, minden rendben van-e.

A szerzőről

Kőrizs Kata közgazdász, szakújságíró, 2021 óta publikál rendszeresen a WMN-en, elsősorban a perinatális időszak, a szülés-születés és a kisgyermekkor témáiról. Harmadik gyerekét várva most saját tapasztalatai alapján mesél arról, milyen 2026 Magyarországán egy nő és egy család számára újra gyereket vállalni: hat év szünet után, a negyvenen túl lépni be ismét a szülészeti rendszerbe.

Az előző várandósságom óta tudom: túl nagy súlyt helyezünk a 12. heti genetikai ultrahang eredményére. Addig titkolózunk. Próbáljuk elfedni a várandósság tényét, hogy aztán az érkező egészséges baba hírét készpénznek vegyük, és felhőtlen örömmel közölhessük a nagyvilággal. Ma már azt gondolom, hogy a 12. heti genetikai ultrahangot (vagy bármelyik másikat) a várandósság legfontosabb mérföldköveként kezelni hamis ígéret. Nem azért írom ezt, mert annyira kiábrándult vagy pesszimista lennék.